Budapest 1952. május 20. - Budapest 2007. március 7.

„Mindig a szerepeimtől kaptam tartást. Fertőzötten színész vagyok, a munka éltet. Két munka között alig létezem.”

Fodrász szülők gyermekeként már 10 évesen kijelentette, hogy Thália szolgálatába lép. Ezt a kedvet csak fokozta, hogy édesapja nagyon sok mindenre megtanította; általa ismerte és szerette meg legelőször a szójátékokat.
Gimnazista éveiben több szavalóversenyt is megnyert és a Pinceszínházban játszott, ahol olyan főszerepet alakított nagy sikerrel, mint a Koldus és királyfi Királyfija, vagy Shakespeare Rómeója.
Csák Zsuzsa később így idézi fel az akkori pillanatot:

„... 17 éves színész. Furcsa. Még csak 17 éves és nagy színész. Kevesen ismerik... Majd egyszer mindenki megismeri és akkor büszke leszek rá! ... Imádja az életet, szerelme a színpad, ami a legcsodálatosabb paradicsoma a földnek, a színek, az élet, a végtelen, a folyó, a tenger, a napfény, az emberi kapcsolatok legszentebb szentélye. ... Egy pillanat alatt meg tud változni. Végletember. ... Csapongó és néha oly határozatlan. Talán mert semmi sem tudja úgy lekötni, mint a színpad.”

A Színművészeti Főiskolára elsőre felvették, Várkonyi Zoltán osztályában 1974-ben diplomázott, s utána rögtön a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, ahol sikeres évadot töltött. Erről így vallott:

„Előszerződésem volt a Vígszínházzal, amikor egy évadra leszerződtem Szolnokra, ahol fantasztikus évadom volt, mert öt tényleg briliáns főszerepet játszottam el: ... Ez mind belefért az első szezonba! Fantasztikus volt!”

A közönség is hamar szívébe zárta a tehetséges és vonzó megjelenésű, fiatal színészt:

„Szolnokon valóban kézzelfoghatóan éreztem a gyerekek szeretetét; nem egyszer előfordult a ruhatárban, hogy nem akartak hazamenni, mert a Totó kutyát haza akarták vinni!”

Szolnok után a Vígszínház következett, ahová imádott tanára, mestere, példaképe, Várkonyi Zoltán hívta. Amilyen izzó lelkesedéssel indult volna el itt a karrierje, olyan hirtelen le is csendesedett Várkonyi Zoltán váratlan halála miatt, aki pótolhatatlan egyénisége volt a színháznak.

„Számomra meghatározó volt Várkonyi Zoltán személyisége, mint ahogy meghatározó volt az is, hogy sajnos nagyon hamar meghalt. Ő bízott bennem, tudta volna építeni a további életemet, amit ki is tudtam volna szolgálni...”

Ezt követően a Vígszínházban töltött évek még sok szerepet hoztak a számára, de az igazi sikereit a beugrásai révén érte el, amelyek legendásak voltak, sokszor mentette meg szeretett színházát.

„Egy kedves nézőtől kaptam is egy kártyát, amit a mai napig őrzök, ami nem más, mint a römikártyából egy Joker. Olyan címzéssel, hogy én vagyok a színházban a Joker. Utalva beugrásra, mindenre, még arra is, hogy hál'Istennek nem vagyok beszűkítve a skálán, hanem sokféle mindent játszom.”

1987 és 1989 között a József Attila Színház tagja, majd szabadúszó, ezután 1992-től a Nemzeti Színház társulatának a művésze, 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színház tagja.
Vendégművészként többek között játszott a Rockszínház, a Gyulai Várszínház, a Szabad Tér Színház, a veszprémi Petőfi Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, az Esztergomi Várszínház, a Schütz Ila Színház, az Új Színház, az Aranytíz Teátrum, a székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Pécsváradi Várszínház produkcióiban.
2003-tól kuratóriumi tagként pedig az Ivánka Csaba Alapítvány munkáját is segítette.
Szakácsi Sándor művészetére jellemző a dinamikusság, a hitelességre való törekvés, a tudatos kidolgozottság és a végtelen alázat. Fantáziája, merészsége, érzékenysége, szenvedélyesen fűtött, rendkívüli orgánuma különös ízt adott alakításainak.
Azok közé a nagy művészek közé tartozott, akit minden szerepében újra fel lehetett fedezni. Színészi képességei nem ismertek szerepköri korlátokat, hivatásának minden műfajában maradandót alkotott. Énekelt, táncolt, sikerre vitte a zenés játékokat, rockoperákban is remekelt.
Száznál is több színpadi szerepe széles skálát ölel fel. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb Hamlet-alakítása az ő nevéhez fűződik.
Az általa megformált La Mancha lovagja utánozhatatlan és felejthetetlen. Erről így beszélt:

„Ez egy igazi sikerdarab. A nézők nevetnek, sírnak rajta, nagyon szeretik. ... Nekem is a szívem csücske, és nagyon aranyos, igazi, szívből jövő emberi visszajelzéseket kapok a nézőktől. Manapság ez ritkaság.”

Híresen jó versmondó is volt, és sokszor láthattuk irodalmi műsorokban is.
A rádióban is számtalan méltó feladatot kapott, felfedezte a film és a TV is.
A Hatásvadászok (1983) című film igazi lehetőséget adott tehetségének és rátermettségének a kibontakozására.
Sok TV-játékot és TV-filmet is forgatott. A Peer Gynt (1988) címszerepének megformálásáért nívódíjban részesítették, az Álommenedzserben (1994) nyújtott alakítását pedig a közönség Erzsébet-díjjal jutalmazta.
A nagyszerű alakítások, szerepek mellett a szinkronszakma is állandóan foglalkoztatta. Pályája során ő volt a magyar szinkron „kősziklája”, csodákat művelt elegáns, férfiasan kellemes hangjával, amely a színészmesterség teljes spektrumát átölelte. A „szinkronkirálytól” több mint 500 felejthetetlen és zseniális szinkronalakítás maradt fenn az utókornak.
Erről így nyilatkozott:

„Nagyon szeretek szinkronizálni. Fül-, nyelv-és ritmusérzék kérdése az egész. Nálam egyfajta adottság, hogy képes vagyok ugyanazt a a hatást visszaadni, mint amit a vásznon látok. Átélős színész vagyok, ugyanúgy sírok, nevetek, mint a színész, akit szinkronizálok.”

„Megtanultam a hangommal bánni. Azt mondják rá, olyan, mint a napfény a dörzspapíron, van benne érdesség, de van benne melegség is.”

Pályája során Várkonyi Zoltánon kívül többek között még olyan kiváló egyéniségek hatottak rá, mint Valló Péter, Sík Ferenc, Iglódi István, Pozsgai Zsolt. Őze Áronnal nemcsak munka-, hanem baráti kapcsolatot is ápolt.
Sinkovits Imrével való bensőséges viszonyára pedig így emlékezett vissza:

„Hálás vagyok a sorsnak, hogy Sinkovits Imrével együtt öltözhettem. Szeretett és sokat beszélgettünk. Felejthetetlen előadás volt számomra a Mózes. Kamaszként láttam Sinkovits Imrével, és sírtam a nézőtéren. Ki is írtam magamnak zsírkrétával a szobám falára, amit egy interjúban mondott a művészetről. Még ma is fejből tudom:

»A művészet szent őrjöngés, megváltó gyötrelem, tör, zúz és rombol, hogy a romokból új világot építsen.»

Jóval később aztán egy öltözőben öltöztünk és valóban atyai jó barátom lett Imre bácsi.”

Magánélete rejtve maradt; nem szerette, ha írtak vagy beszéltek erről. Azt azonban sokan tudták róla, hogy imádta a tengert és sokszor merész, kockázatos feladatra vállalkozott. Az 50. születésnapját például egy ejtőernyős ugrással ünnepelte meg. Soha nem sztárolta magát, életfilozófiáját mindig a hit és az őszinteség jellemezte. Sok kitüntetést kapott, de nagy fájdalma volt, hogy a rangosabb állami elismerések elmaradtak. A közönség szeretetének élt, számára ez volt a legfontosabb.
Élete utolsó nagy, maradandó alakítása A cella (2006) volt. A monodrámában már halálos betegen játszotta Villont, felejthetetlen és emberfeletti teljesítményt nyújtva.
Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy meddig akar élni, így felelt:

„Ameddig játszani tudok, addig érdemes.”

„Halálával egy megalkuvást nem ismerő, lobogó szenvedélyű művésszel lett szegényebb a magyar színjátszás.”

(Vígszínház honlapjáról)
Barátai és kollégái egy gesztenyefát ültettek Pécsváradon az emlékére.