MŰVÉSZET NEM TEHET TÖBBET
Nem akarok írni A celláról. Mégis ösztöneimből kikívánkozik, hogy leírjam az alábbi sorokat. Hogy megörökítsem az érzést, a „megérintettséget" amit Szakácsi Sándor hitelével, emberségével, tehetségével ért - és ér el, halála után is. Az idei Filmszemlén a versenyprogramon kívül néhány vetítés erejéig egy-kétszáz szerencsés néző találkozhatott A cellával. Szakácsi Sándor utolsó szerepével, melyet a Magyar Színház Sinkovits Imréről elnevezett színpadán már csak nagyon kevesek láthattak. Összesen három előadást lehetett megtartani. Utána Őt elragadta a rák, a halál. De három kamera rögzítette a főpróbát, ahol a betegség súlyával a vállán mégsem Szakácsi harcol, dacol a véggel, hanem Villon. A cella Francois Villon élete nyomán született, Csengey Dénes tollából. Magister Villon nem adja meg magát- döbbent meg az alcím a filmvászonról. A cella falai között idézi Szakácsi Villon életét, miközben úgy tűnik, a színpad közepén lógó hurok egyre közelebb kerül nyakához. „Nem, inkább én nyúlok" - valami ilyesmit mond a darabban - és ezáltal a filmvásznon is - groteszk iróniával Szakácsi, ahogy közelít a nyakához a kötél. Szakácsi, de inkább Villon... Az előadás első tíz percében nehéz elvonatkoztatni, mert mi, az „okos" mai nézők sajnos már tudjuk: Szakácsi sem tudott ellenállni a végnek. De tíz perc elteltével agyam képességei már elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy elengedjem az élet - pontosabban a halál - tényeit, és innen nem Szakácsi harcait látom, hanem Villonét. Írhatnék jelzőket: fantasztikusan, hitelesen, emberien játszik, csak az a baj, hogy a jelzők nem fedik, nem fedhetik a valóságot, ugyanis valahogy a legnagyobb is kicsinek tűnik Szakácsi puszta jelenlétéhez képest. Legfőképp gondolkodtat, de mesél, bevonja nézőit, játszik, és nevettet is. Belül, bennem pedig minden jó és minden fáj. Művészet ennél többet nem érhet el. Az előadást barátjával, Őze Áronnal hozták létre, de inkább szülték, teremtették meg a Magyar Színházban, Őze a rendező és a Társ ebben az utazásban. (Alkotótárs, embertárs- ízlelgettem a szavakat.) Az utazásban, amivel kapcsolatban csak egyben bízhatok, hogy televíziók, vagy bármi más segítségével minél több emberhez eljut majd A cella. Nemcsak azokhoz, akik most, a filmszemlén láthatták. Mert kell nézni és gondolkodni, örülni annak, hogy ez a felvétel megszülethetett még az utolsó pillanatban, és tudni, eljut a lelkekhez, agyakhoz, szívekhez. Nem akartam írni A celláról. Mert nem lehet, a közelébe sem lehet kerülni annak az emberi tartalomnak, amit A cella tud, képvisel. És annak sem akartam megadni az esélyt, hogy a sajtó iparági kerekében elvesszen egy ilyen érték a kulturális hírek forgatagában. De közben nem lehet nem megörökíteni az élményt, amit csak a legmélyebb, igaz szavak nyújthatnak a világban.
(Csengey Dénes A cella című darabja Francois Villon életét dolgozza fel, a 39. Magyar Filmszemle Kísérleti kategóriájának programjában volt látható az URÁNIA Nemzeti Filmszínházban. Az előadás zenéjét Vukán György szerezte, szív- dobbanásunkba vágnak az akkordok, amint a film elejénél a főcímben az előadás címe és Szakácsi Sándor neve megjelennek. Annyira együtt lélegzik Vukán muzsikája a darabbal, mintha évek jutottak volna a megérlelésére. A vágói és operatőri munka tökéletességre törekvő, Szakácsi mimikáját, mozdulatait művészi módon, egyszerű színházi felvétel dacára átütően tudta megragadni. Producer: Mikolik Ágnes.)
Nem akarok írni A celláról. Mégis ösztöneimből kikívánkozik, hogy leírjam az alábbi sorokat. Hogy megörökítsem az érzést, a „megérintettséget" amit Szakácsi Sándor hitelével, emberségével, tehetségével ért - és ér el, halála után is. Az idei Filmszemlén a versenyprogramon kívül néhány vetítés erejéig egy-kétszáz szerencsés néző találkozhatott A cellával. Szakácsi Sándor utolsó szerepével, melyet a Magyar Színház Sinkovits Imréről elnevezett színpadán már csak nagyon kevesek láthattak. Összesen három előadást lehetett megtartani. Utána Őt elragadta a rák, a halál. De három kamera rögzítette a főpróbát, ahol a betegség súlyával a vállán mégsem Szakácsi harcol, dacol a véggel, hanem Villon. A cella Francois Villon élete nyomán született, Csengey Dénes tollából. Magister Villon nem adja meg magát- döbbent meg az alcím a filmvászonról. A cella falai között idézi Szakácsi Villon életét, miközben úgy tűnik, a színpad közepén lógó hurok egyre közelebb kerül nyakához. „Nem, inkább én nyúlok" - valami ilyesmit mond a darabban - és ezáltal a filmvásznon is - groteszk iróniával Szakácsi, ahogy közelít a nyakához a kötél. Szakácsi, de inkább Villon... Az előadás első tíz percében nehéz elvonatkoztatni, mert mi, az „okos" mai nézők sajnos már tudjuk: Szakácsi sem tudott ellenállni a végnek. De tíz perc elteltével agyam képességei már elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy elengedjem az élet - pontosabban a halál - tényeit, és innen nem Szakácsi harcait látom, hanem Villonét. Írhatnék jelzőket: fantasztikusan, hitelesen, emberien játszik, csak az a baj, hogy a jelzők nem fedik, nem fedhetik a valóságot, ugyanis valahogy a legnagyobb is kicsinek tűnik Szakácsi puszta jelenlétéhez képest. Legfőképp gondolkodtat, de mesél, bevonja nézőit, játszik, és nevettet is. Belül, bennem pedig minden jó és minden fáj. Művészet ennél többet nem érhet el. Az előadást barátjával, Őze Áronnal hozták létre, de inkább szülték, teremtették meg a Magyar Színházban, Őze a rendező és a Társ ebben az utazásban. (Alkotótárs, embertárs- ízlelgettem a szavakat.) Az utazásban, amivel kapcsolatban csak egyben bízhatok, hogy televíziók, vagy bármi más segítségével minél több emberhez eljut majd A cella. Nemcsak azokhoz, akik most, a filmszemlén láthatták. Mert kell nézni és gondolkodni, örülni annak, hogy ez a felvétel megszülethetett még az utolsó pillanatban, és tudni, eljut a lelkekhez, agyakhoz, szívekhez. Nem akartam írni A celláról. Mert nem lehet, a közelébe sem lehet kerülni annak az emberi tartalomnak, amit A cella tud, képvisel. És annak sem akartam megadni az esélyt, hogy a sajtó iparági kerekében elvesszen egy ilyen érték a kulturális hírek forgatagában. De közben nem lehet nem megörökíteni az élményt, amit csak a legmélyebb, igaz szavak nyújthatnak a világban.
(Csengey Dénes A cella című darabja Francois Villon életét dolgozza fel, a 39. Magyar Filmszemle Kísérleti kategóriájának programjában volt látható az URÁNIA Nemzeti Filmszínházban. Az előadás zenéjét Vukán György szerezte, szív- dobbanásunkba vágnak az akkordok, amint a film elejénél a főcímben az előadás címe és Szakácsi Sándor neve megjelennek. Annyira együtt lélegzik Vukán muzsikája a darabbal, mintha évek jutottak volna a megérlelésére. A vágói és operatőri munka tökéletességre törekvő, Szakácsi mimikáját, mozdulatait művészi módon, egyszerű színházi felvétel dacára átütően tudta megragadni. Producer: Mikolik Ágnes.)
Bárd Noémi Polli