In memoriam

MAGÁNÜGY, MAGÁNÉLET, MAGÁNSZFÉRA
Amikor megkaptam a felkérést, hosszú ideig gondolkoztam, hogy mit mondjak, mit tudjak mondani, túl közel áll hozzám ez az egész történet mindenestül. Mi kollégák voltunk, és azon belül barátok. Napok teltek el úgy, hogy azzal foglalkoztam, hogyan álljak neki, félek tőle, mert nem tudom, mennyire tartozik ez másra, mert ez innentől már nem szakmai kérdés én bennem, én velem, ha nem mélyen emberi. Azért emberi, mert mi emberei lehettünk egymásnak. Ez nekem a mai napig egy nagy ajándék, és az is lesz, amíg élek – remélem, hogy neki is az volt. Furcsa ellentmondás ez az egész. Szakácsi Sándor bennem magánügy, magánélet, magánszféra. Ugyanakkor valóban azt gondolom, megtisztelő a felkérés, hogy ebben a lapban én beszéljek róla. Nem nekrológot szeretnék mondani, nem elemzést, nem összegzést, nem átfogó művészi értelmezést és emberi búcsúzást – csak gagyogok. Ha ez fontos, ha ez jó, az akkor lényeges. Ha mást várnak, akkor azt fogalmazza meg más. Idáig mindig úgy döntöttem, hogy fogalmazza meg más. Nem mindegy, hogy ki, nem mindegy, hogyan, de legalább emlékezzenek, olvassanak az emberek róla, maradjon meg az emlékezetben Szakácsi Sándor. Mégis úgy gondolom, hogy addig kell írni egy emberről, pláne egy színészről, aki exhibicionista, és szereti önmagát, amíg él, mert addig jelent neki valamit. Ha már meghalt, akkor legendát gyártunk belőle – ebben nekünk hagyományaink vannak. De ez kegyetlen és nem helyén való dolog. Sokat viaskodtam, aztán mert hozzá szintén közel állók mondták, hogy inkább én szólaljak meg, mint bárki más. Csak hát mit is mondhatnék róla. Jaj, nem megy! Szia, Szaki, majd találkozunk. Ott, ahol tisztábbak az igazságok.

Őze Áron