KÖRTVÉLLYESI MEGKÖNNYEZTE
Színésztársai ismét találkozhattak barátjukkal, Szakácsi Sándorral. Az Uránia moziban A cella című színdarab - amelyet Csengey Dénes írt - filmjét nézték, néztük meg. Előttünk Nemcsák Károly, Körtvéllyesi Zsolt és Sasvári Sándor ül, mellettünk Sipos Imre. Csendes a vetítő. Várjuk a filmet. Színésztársai és barátai azért jöttek el az Uránia filmszínházba, hogy újra együtt lehessenek vele. Nekem: a művész úrral, nekik: a Sanyival. Hihetetlen: egy éve sincs, hogy Szakácsi Sándor az égbe költözött. 2007. március 7-én azt mondta a halálnak, hogy úgy tűnik, talán most te nyertél, de a szünet után, a következő felvonásban újra én jövök. Fájdalmasan hosszúra nyúlik ez a szünet. Az is hihetetlen, hogy halála, á, dehogy, továbbköltözése előtt valahonnan vette az örök energiát, és a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán eljátszotta A cellát. Francois Villon rongyos jelmezébe és rabló-mámoros-kivégzett költői szellemébe bújt. Ha bújt egyáltalán. Mert lehet, hogy Villon volt ő maga. Akkor csak néhány előadást engedélyezett neki a Teremtő, s tudják, némi szünetet rendelt el. De az a néhány előadás elég volt ahhoz, hogy Őze Áron rendezésével filmre vigyék az előadást, A cellát (Magister Villon nem adja meg magát). (Társ és rendező persze Szakácsi Sándor.) Tudok még hihetetlent: nem láttam a darabot. Nem. Miért nem? Mert most, a filmszemle alatt az Urániában a Sinkovits színpadnyi közönség előtt pergő filmet nézve ég az emberben a vágy, hogy jó lett volna megnézni. A cella ugyan a zseniálisan - gonoszul - emberi francia költőóriásról szól, de Szakácsi nem véletlenül választotta. 54 évesen, bordacsontjaira soványodva, testben és kicsit szellemben is meggyötörve, azt akarta, hogy a halál kapujában odaállhasson az Ő Nagy Közönsége elé, és megmutassa, kicsoda valójában. Megmutatta. Tudta, hogy nem sok ideje maradt. A kór vad mohósággal falta fel, amibe még beleharaphatott. S ha már harapni nem tudott, leszopogatta a húst az utolsó apró csontról is. Sok darabról, sok filmről lehet mesélni, erről is lehet, de nem szabad. A színházban már nem adatik meg találkozni Szakácsi Sándorral (egyelőre tart a szünet), a moziban viszont igen. Ha ön elmegy, és végigüli a filmet, tudja majd, miről beszéltem. És tudták mindazok, akik ott ültek tőle öt centire a színházban, együtt zokogva, ordítva, mosolyogva, évődve, szenvedve, szeretve végig azt a bő órát. Amely felért egy élettel. Előttünk Nemcsák Károly, Körtvéllyesi Zsolt és Sasvári Sándor. Mellettünk Sipos Imre. Vége. A filmnek. Mehetnének ki. Nem mennek. Ülnek. Ők megtehetik, hogy könnyezzenek. Nekem most nem illik. Mert én csak egy szimpla néző vagyok. Voltam. A többi szünet.
Színésztársai ismét találkozhattak barátjukkal, Szakácsi Sándorral. Az Uránia moziban A cella című színdarab - amelyet Csengey Dénes írt - filmjét nézték, néztük meg. Előttünk Nemcsák Károly, Körtvéllyesi Zsolt és Sasvári Sándor ül, mellettünk Sipos Imre. Csendes a vetítő. Várjuk a filmet. Színésztársai és barátai azért jöttek el az Uránia filmszínházba, hogy újra együtt lehessenek vele. Nekem: a művész úrral, nekik: a Sanyival. Hihetetlen: egy éve sincs, hogy Szakácsi Sándor az égbe költözött. 2007. március 7-én azt mondta a halálnak, hogy úgy tűnik, talán most te nyertél, de a szünet után, a következő felvonásban újra én jövök. Fájdalmasan hosszúra nyúlik ez a szünet. Az is hihetetlen, hogy halála, á, dehogy, továbbköltözése előtt valahonnan vette az örök energiát, és a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán eljátszotta A cellát. Francois Villon rongyos jelmezébe és rabló-mámoros-kivégzett költői szellemébe bújt. Ha bújt egyáltalán. Mert lehet, hogy Villon volt ő maga. Akkor csak néhány előadást engedélyezett neki a Teremtő, s tudják, némi szünetet rendelt el. De az a néhány előadás elég volt ahhoz, hogy Őze Áron rendezésével filmre vigyék az előadást, A cellát (Magister Villon nem adja meg magát). (Társ és rendező persze Szakácsi Sándor.) Tudok még hihetetlent: nem láttam a darabot. Nem. Miért nem? Mert most, a filmszemle alatt az Urániában a Sinkovits színpadnyi közönség előtt pergő filmet nézve ég az emberben a vágy, hogy jó lett volna megnézni. A cella ugyan a zseniálisan - gonoszul - emberi francia költőóriásról szól, de Szakácsi nem véletlenül választotta. 54 évesen, bordacsontjaira soványodva, testben és kicsit szellemben is meggyötörve, azt akarta, hogy a halál kapujában odaállhasson az Ő Nagy Közönsége elé, és megmutassa, kicsoda valójában. Megmutatta. Tudta, hogy nem sok ideje maradt. A kór vad mohósággal falta fel, amibe még beleharaphatott. S ha már harapni nem tudott, leszopogatta a húst az utolsó apró csontról is. Sok darabról, sok filmről lehet mesélni, erről is lehet, de nem szabad. A színházban már nem adatik meg találkozni Szakácsi Sándorral (egyelőre tart a szünet), a moziban viszont igen. Ha ön elmegy, és végigüli a filmet, tudja majd, miről beszéltem. És tudták mindazok, akik ott ültek tőle öt centire a színházban, együtt zokogva, ordítva, mosolyogva, évődve, szenvedve, szeretve végig azt a bő órát. Amely felért egy élettel. Előttünk Nemcsák Károly, Körtvéllyesi Zsolt és Sasvári Sándor. Mellettünk Sipos Imre. Vége. A filmnek. Mehetnének ki. Nem mennek. Ülnek. Ők megtehetik, hogy könnyezzenek. Nekem most nem illik. Mert én csak egy szimpla néző vagyok. Voltam. A többi szünet.
Szerdahelyi Csaba