- Sehová nem tartozott, ez a nagyon tehetséges emberek jellemző tulajdonsága. A tehetségtelenebbek persze ezt nehezen bocsátották meg neki - állítja Pozsgai. Meséli, hogy voltak, akik csak azért, mert a Nemzetiben meg a Magyar Színházban dolgozott, azt hitték, hogy ehhez vagy ahhoz a párthoz húz. Ám Szakácsi felette állt a pártpolitikának és a kicsinyes szempontoknak. Moór Marianna, a színház művésznője megerősíti: a teátrumot méltatlanul mellőzik. Ő azonban nem érzi, hogy valamelyik politikai szekértáborhoz kapcsolnák őket, szerinte „csak" az velük a baj, hogy népszínházként működnek. Azaz: műfaji sokszínűség jellemzi a színházat, amit nehéz felruházni, ellátni ítészi címkékkel. - Szakácsi Sándor parádés alakításai ennek a furcsa szemléletnek látták a kárát; hiába volt káprázatos a színpadon, arról a média nemigen tudósított - jegyzi meg.

Pozsgai állítja: Magyarországon sok mindent, így a kultúrát is az önzés hatja át. - Csinálhatott ő bármit, a Pécsi Országos Színházi Fesztiválra soha nem válogatták be azt a darabot, amelyben játszott. Egyszerű volt az oka: a szakma egy része nem kedveli az említett teátrumot. Ennyi elég is volt aztán ahhoz, hogy egy nagyszerű képességű embert mellőzzenek. Zsűritagnak azért elfogadták - summázza keserűen. Az író szerint Szakácsit irritálta és bántotta, hogy hazánkban így mennek a dolgok. Hogy a rendszerváltás óta színésznek kinevezett alakokkal van tele a kirakat, ám azok, akik hajlandóak pőrére  „vetkőzni", kitárulkozni a színpadon, alig kapnak méltatást. Az elmúlt években idő előtt eltávozott nagy művészek, így Ternyák Zoltán vagy Balkay Géza hasonlóan érzett...

Szakácsi mindemellett híres pesti bohém hírében állt. „A címke illet is rá, meg nem is" - vallják a barátai. „Sokáig tudott ragaszkodni valakihez, hosszan kitartott egy-egy társa mellett" - meséli Pozsgai Zsolt. Moór Marianna ezzel szemben arra jut, hogy nagyon magányos ember volt, akihez közel csak kevesen kerültek. - Bár mi sem voltunk közeli barátok - fűzi hozzá -, őszintén mondom, hogy halálosan fáj az elvesztése. Végtelenül becsültem a művészetét!

Pozsgai megjegyzi még, hogy Szakácsi érzékeny ember volt, aki nagyon kemény és dacos is tudott lenni. Csak egy példa: néhány éve elhatározta, hogy ha ötvenéves lesz, megtanul ejtőernyőzni. Nem beszélt a levegőbe, a születésnapján leugrott egy repülőről. Később ez lett a kedvenc időtöltése. Másik hobbija az utazás volt. Mihelyst egy kis pénz állt a házhoz - jobbára egyedül -, nekilódult a végtelennek. Külföldön aztán úgy szemlélődött, úgy gyűjtötte az élményeket, hogy későbbi alakításaiba majd belefoglalhassa tapasztalatait. Jellemző a színház iránti rajongására, hogy súlyos betegen vállalta el A cella című Csengey-műben Villon szerepét. És estéről estére a halállal gúnyolódott, „játszott"...

Szakácsi Sándor méltó búcsúja

„Két legutolsó szerepét még játszotta. A Cella című monodrámában az akasztófa kötelével pimaszul kötözködő Villont, a halállal zsonglőrjátékot játszó költőt, a Szeretlek, fény! előadásban a vak Álmos herceget, aki már kétszer eltemettette magát, de még mindig itt van, ijesztgeti a rokonait, őrzi magában a fényt.... Pedig már ölben vitték fel barátai a lépcsőn. A lépcső tizenkét foka sok volt neki - de a játék terhe nem..."