LÁJVÍZIÓ. A SZINKRONSZÍNÉSZ






A szinkronszínész egyébiránt, akár a televíziócoccus, tulajdonképpen magányos lény – kivéve a szaporodási idejét


A szinkronszínészt - jobb híján - a kaméleonfélék családjába sorolja a nagy
Brehm". Sok közös ugyan nincs egy sármos hősszerelmesben és, mondjuk, egy párduckaméleonban (Furcifer pardalis), kivéve, hogy a szinkronszínész a hangját tudja úgy változtatni, mint rokona a színét.

Tudunk olyan esetről, amikor a szinkronszínész a diszponált időre - például vasárnap reggel nyolcra - annak rendje s módja szerint megérkezett a szinkronstúdióba. Adomázott kicsit a hangmérnökkel, aztán oldaltáskájából elővette a hozzá napokkal korábban eljuttatott szövegkönyvet, amelyen látszottak annak nyomai, hogy ki is preparálta a maga passzusait. Amíg elszívta cigarettáját, szóvá tett néhány problémát, mert véleménye szerint egyik-másik szófűzés sántított (minden megjegyzésében igaza volt), aztán néhány módosító javaslatot tett. Szerinte ugyanis az ő változatában könnyebben, mi több, hatásosabban mondhatóvá alakulna a szöveg! Aztán látott csak munkához. Kétrészes dokumentumfilm narrátorszövegét kellett elmondania, és amikor a második rész ugyanazokkal a mondatokkal kezdődött, és a hangmérnök minden teketória nélkül átugrott volna azon a húsz másodpercen, a szinkronszínész fölemelte mutatóujját:

- Na, de kérlek, az az első rész ismeretében már egy másik szöveg!

És el is mondta újra. Szóról szóra ugyanazt a szöveget teljesen másképp.

Ezt a szinkronszínészt úgy hívták: Szakácsisándoricus.

Isten nyugosztalja.

Ismerünk persze olyan szinkronszínészt is, akinek nem sikerült a megrendelő elégedettségére tennie - megesik ilyesmi olykor-olykor -, ezért helyette másik szinkronszínészt kellett hívni, aki viszont kivívta magának a fejbólintást és az arra rímelő fizetséget.

Vagy létezik olyan szinkronszínész, aki azt is előadásnak tekinti, ha csak egy-két néző ül az üvegfal másik oldalán. Ezek az intim produkciók maguk az elillanó csodák.

Kár, hogy a szinkronszínész kaméleon, mert bizony nagyon nagy észrevétlenségbe is tudja magamagát rejteni. Ballag az utcán fölgyűrt gallérral, szemébe húzott kalappal, és senki nem sejti róla, hogy előző este ő hozta fülközelbe kedvenc hősünk figuráját.

Miközben mi magunk is - meg ráadásul még a nagy Brehm is - a szinkronszínészt csak azért hívjuk szinkronszínésznek (és nem egyszerűen színésznek), hogy valamivel jelezzük: adott esetben meg van fosztva arcának, kezének, testének látványától, és csak korlátozott eszköztárral, nevezetesen hanggal dolgozhat. Akár szerezhetne zenét is.

Jön mindehhez, hogy a szinkronszínész kinézetét illetően is hasonlatos minden egyéb színészhez, legföljebb szájberendezkedésében tér el némiképp tőlük. Nyelve példának okáért ugyancsak emlékeztet bennünket a kaméleonéra, csak amíg azé 30 centiméter hosszú, bunkóalakban végződik, és ragadós, hogy táplálék után tudjon kapni villámgyorsan, addig a szinkronszínészé jóval kisebb, hol karcsú, hol dundi, és selymesen nedves, hogy - persze egyéb alkatrészeit is bevetve - különböző hangokat formázhasson vele.

Itt említjük meg, hogy, miként a kaméleon, amely képes egymástól függetlenül mozgatni két szemgolyóját, és ezáltal két különböző képhatást észlelni egyszerre, addig a szinkronszínész is képes egyszerre fölnézni a vásznon, netán monitoron előtte futó képsorokra, és lenézni a kezében tartott (vagy az asztalon fekvő) papírokra!

Hasonló bravúrt rádió- és tévébemondóktól is láttunk, akik brahiból fejjel lefelé fordított papírlapokról olvasták föl a szöveget, netán forgatták a papírlapot maguk előtt, miközben blattolták róla az értelmes mondatokat.

Dologidőben a szinkronszínész nagyon aktív, munkátlan perceiben (napjaiban, heteiben, hónapjaiban) viszont képes mozdulatlanná merevedni anélkül, hogy egyensúlyát elveszítené. Sajnos előfordul mégis, hogy elveszíti. Ilyen esetekben a szinkronszínész lassacskán elveszíti mindenét, amíg végül mi is elveszítjük őt.

Többet kéne törődnünk egymással, javasolja nekünk maga a nagy Brehm, mert mi, televíziócoccusok egyazon törzsbe tartozunk, akár tiltakozunk ellene, akár nem.

A szinkronszínész egyébiránt, akár a televíziócoccus, tulajdonképpen magányos lény - kivéve a szaporodási idejét. Ezekről az intim percekről - amelyekre e szemérmes hasábokon most nem térünk ki - jut eszünkbe: ami az utódait illeti, a kicsinyek épp úgy néznek ki, mint a kifejlett példányok, csak természetesen ideig-óráig jóval kisebbek. Viszont (és ez nyilvánvalóan a táplálékszerzési esélyekkel függhet össze) a szülők általában nem gondoskodnak utódaikról.

Struggle for life, amire Charles Robert Darwin tanár úr tanította Alfred Edmund Brehm kisdiákot, aki Karinthy Fricikét korrepetálta evolúcióelméletből.

Történt és történjék bármi, a szinkronszínész filmbolygóról származik, stúdiókontinenseken nevelődik, élettere ugyanakkor moziországból fokozatosan áttevődik tévéföldjére, vagyis, summa summarum, elterjedt az önálló szaporodásra képes, saját anyagcserével és nézettségi mutatóval rendelkező élőlények államaiban, mert - hogy úgy mondjuk - bizonyos aspektusból nézve minden korábbi megfigyeléssel ellentétben egyre több mind az eszkimó, mind pediglen a fóka.

Szinkronszínész nélkül sincs tévéföldje, vagy ha mégis, az már valahol másutt van.


Varga Sándor Márton