SZAKI






Pécsvárad akkori polgármestere, Zsáli János szerezte a facsemetét. Feleségem, Ildikó találta ki, hogy ültessünk fát Szakácsi Sándor emlékére. Volt némi vita a barátok között, miféle fa legyen az. Végül megállapodtunk a gesztenyénél, de akkor is maradt még egy kérdés: szelíd, vagy vadgesztenye. Csodálhattam már szelídgesztenye virágát, ízlelhettem már gyümölcsét, addig agitáltam, míg győztem.

A La Mancha lovagja sikeres musical. Nem sokkal több. Amitől mégis meg kellett nézni többször, sokszor : egy elképesztő szempár a színpadon. Mértékkel nem összemérhetőek: van a nagyszínpad, talán 600 köbméter, és van az a szempár, oda-vissza alig nagyobb egy arasznál. Dávid és Góliát. Dávid győzött. Az a szempár jobban világított száz reflektornál, jobban élt ezer élőnél, száműzte a színpadról a talmit, a felesleget, emberben, díszletben egyaránt. Szakácsi Sándorénál „szemebb szemet” nem láttam még. Nem csak Don Quijote ült abban a tekintetben, hanem a világirodalom összes olyan műve, amelyben az álmodó ember felett győz a kegyetlen külvilág. Makacs, hihetetlenül erős tekintet – mégis szeretettel teli, mégis gyermeki, gyermekien tiszta, öregesen bölcs. Magam mellé képzeltem a nézőtérre a hajdani mestert, Várkonyi Zoltánt, aki elindította Szakácsit. Nézze csak, tanár úr, milyen jó helyre hullt a mag! Mi nőtt ki abból a főiskolai osztályból, mivé lett maga, Várkonyi úr ebben a fiúban, látja? Érdemes volt élni, igaz? Maga nem halt meg, itt van, ni, ebben a fiúban, abban az elképesztő tekintetében. És a képzelt színházi zsöllyében egy boldog Várkonyit láttam, sírva tapsolni annak, aki őt is kicsit örökké tette.

A fa helyét kellett kinézni a pécsváradi vár udvarán. Közel legyen a színpadhoz? Vagy inkább ahhoz a padhoz, ahol üldögélni szeretett a nyári próbákon, és előadások előtt? Tegyük külön, hátra, legyen egyedül a fa is, ahogy az ő lelke is mindig egyedül maradt? Nem egyszerű a kegyelet.

A Várszínház Refektóriumában Sarkadi Oszlopos Simeonját nem láttam. Mert csak úgy kaptam helyet, hogy a színpadra nem volt rálátásom, megtűrt emberként kucorogtam oldalt. És hallgattam. Szakácsi hangját. És nem kellett látnom. Oda hozta a ficakba az egész előadást, a partnereket, egész emberi és művészi valóját. Azt vettem észre, már nem is kell a látvány. Szakácsi Sándor hangbűvész. A róla szóló irodalom szinte kivétel nélkül szinkronszínészi képességeire helyezi a hangsúlyt. Ezen most elpuffoghatnék egy darabig, de hagyjuk. A hangbűvész valóban közel hozta hozzánk a filmvilág nagyságait, annyira közel, amennyire maguktól bajosan tudtak volna elvergődni. Elég belehallgatni az eredeti változatokba, hogy elámuljunk, ez magányos, sokszor mogorva, nehezen barátkozó Szakácsi miféle alázattal adta kölcsön személyiségének darabjait számára ismeretlen művészeknek. És ha nekik lehet, hogy a fenébe ne lehetne annak a fiatal, kezdő írónak megidéznie hangja segítségével a képi világot, ott a nézőtéri ficakban? Lehajtott fejjel hallgattam őt, összeszedegette bennem lelkem hangjait, szimfonikus költeménnyé állítva egybe őket. És csak szólt ez a harmónia, betöltötte a testet, szívet, agyat. Oda képzeltem magam mellé Sarkadi Imrét, hallja tanár úr, mivé lettek a leírt sorok? Hogy kaptak kezet, lábat, hogy integetnek és futnak ezek a sorok? Maga megírta, ő megteremtette. És Sarkadi néz felettem, ő magasabb, jobb helyet kapott, ő még látja is, amit én csak hallok: a leírt mondatokból élővé lelkesült figurát, és benne- körülötte a színészt, aki teremteni képes.

A facsemetét jól kell elültetni, érteni sem árt hozzá. Kis tábla készült alá: Szakácsi Sándor, a Pécsváradi Várszínház örökös tagja. Kis magyar abszurd. Nincs is olyan, hogy Pécsváradi Várszínház, és tagsága sincs. Szaki mégis örökös tag. Nem hazudtunk, csak játszunk. Mint a gyerekek.

Egyiptomban, a sivatagban tartja forró szélbe arcát Peer Gynt, és a szél átalakul, arccá alakul, a levegő megdermed, ráég arra az arcra, a filmen még jobban látszanak az égésnyomok. Szakácsi a világ egyik legszebb szerepében, Gaál István rendezésében. És nem kopott színpadon /mondom most: hála Istennek/, hanem világjáró helyeken, északon és délen, keleten és nyugaton. Nem adta meg neki a színpad, a múlandó – megadta neki a film, a nehezen múló. Jól van ez így. Zseniális film, fantasztikus szereposztás. És megmarad. Polcon, negatívon, gépben, lemezen. Mintha Aladdin szőnyegén ülnénk, úgy visz előre a film Peer sorsának tengerén. Oda képzelem magam mellé Henriket, az Ibsent, mondom neki, gondoltad volna-e /őt tegezem, hozzá sok közöm van/hogy egy magyar színész játssza el legpontosabban jég-szavaidat, az északi fénybe hullt emberi arcot. Ő meg csak bámulja a vezetőnket, az átszellemült, a tehetség minden pimasz egyszerűségét bíró színészt, és igazat ad nekem, boldogan ülünk a repülőszőnyegen, alattunk fantasztikus szikrákat vet az éjjel. Körülálljuk a fát, a tábla is a helyén már. Éjszaka van. Megbeszéltem a hangtechnikussal, kicsit még maradt, és elindította a felvételt, Szakácsi mond rajta egy Gérecz-verset. Éjjel, sötét, nézők már sehol, pár ember egy fa körül, és az ezer éves vár falait megrepesztik a verssorok, ahogy azokat Szaki mondani tudta…!! A szemébe szerettem bele, és mégis mint író és rendező vak szerepet adtam neki. A „Szeretlek, fény”-ben a vak Álmos szerepét. Semmi maszk, semmi szembehunyás, semmi szemüveg. Úgy kell játszani a vakot, hogy látom a szemet. Azt nem szabad látnom, hogy az a szem lát is. Szakácsinak ez nem egy bonyolult feladat. Szeret játszani, gyermekien örül az ilyen helyzeteknek. Mondja a szöveget, éli a helyzetet, mozog a szemgolyója – de Szakácsi ezúttal nem lát. Befelé figyel. Vakot játszik, tehát elfelejtette, hogy amúgy civilben lát. A vak belső világát úgy hozza ki a színpadra, teszi le a nézők elé, hogy hús-vér, megfogható, értékelhető képiség lesz belőle. Ismertük hangját, tekintetét. Most valami mással dolgozik. A benső megjelenítő képesség tehetségével, ráadásul olyan könnyedén, mintha csak egy súlytalanságban lebegő bűvész dobálná színes golyóit egy itt felejtett cirkusz porondján.

Jó helyen ültettük a fát. A vár udvarára nyári színházat álmodtunk Zsáli János polgármester úrral, és meg is valósítottuk. Szakácsi Sándor főszerepet játszott az első darabban, aztán később a többiben is. Úgy mondta, alig várta a nyarat, hogy Pécsváradon lehessen. Kiülhessen a vár messzelátó teraszára, fején a napóvó sapkával, görög tengeri üdülésről hozott, lenge ingben. Hogy valahol otthon legyen. Szeretett volna valahol igazán otthon lenni. Nem adatott meg neki. Sem a színházaiban, sem a szerelmeiben, sem a lakásán, talán még kedvenc kocsmájában sem. Pécsváradon otthon volt. Pár napra, egy hétre nyáron. Ezért megérte gürcölnöm pár évet ezzel a nyári színházi hellyel, és a darabokkal. Ha Szakácsi Sándornak megszerezhettem azt, hogy egy kicsit valóban otthon érezhette magát valahol – ez elég.

Furcsa betegség ez a rák. Sokszor menekülés. Vagy segedelem. Segedelem, a meneküléshez. Jön az a fene nagy RÁK, és azt mondja az embernek: gyere, elég volt, megmentelek a többitől. Nem jó itt neked. Majd máshol jó lesz. Gyere. Nyújtja a kezét, és van aki, futni kezd, van, aki elfogadja a parolát. Szakácsi elfogadta. Körülnézett, azt látta, a színházában már nyoma sincs a régi értékeknek, igazi filmre nem kérik, a pécsváradi plakátra is csak én írattam oda kamaszos daccal, hogy „Érdemes Művész.” A szinkron csak hazugság. Megérezte, megérezhette, hogy ami most jön, abban neki nincs helye.

A kis gesztenyefa makacsul kapaszkodik. Bár már odébb tették, kellett a hely az új terasznak. A polgármester sem a régi, ott ahol Szaki szikrázott a késő esti fényben most olcsón vett, rossz komédiák és komédiások karcolják a levegőt. Idén már én sem jártam arra, valamikori közös barátunk megmenthette volna ezt a helyet, de nem tette, nem érdekli sem Szakácsi, sem a közös esték, sem a közös bemutatók. Ezt is megúsztad, ezt az árulást, Szaki.

Halála előtt pár hónappal ültünk együtt az öltözőjében. Akkor kapta kézhez az első fotókat utolsó szerepéről. A Villon-előadásban csontsovány, szánnivaló, gyenge. Döbbenten nézte a képeket. „Ez vagyok?” Nekem nem. Nekem az ég felé hajló komédiás, a lányszíveket megremegtető férfi, a varázslatos hangú dalnok. „Nem kellett volna ezt már elvállalni, mi?” Nem. Ültünk csöndben. Felelős vagy azért, milyen képet hagysz azokban, akik itt maradtak. A mai kor kegyetlen. Az internetes kereső oldala azonnal kiköpi elénk ezt a képet, a betegségtől halállá torzult Szakácsi fotóját. Nekem ez a kép nem kell. Irtom magamból, ahogy tudom.

Nekem ő az, aki ezer éves falakból lépett elő, és csecsemőkön, virágokon át és átlépve, görög tengeri szigeteken szerzett barnasággal haladt a pécsváradi gesztenyefa-soron, mint legszebb férfi és ember,hogy aztán saját gesztenyefájába bújhasson el, és onnan kérdezze ki:

„Mi végre, idő?”


Pozsgai Zsolt