SZAKÁCSI VISSZAMENT






Két legutolsó szerepét még játszotta. A CELLA című monodrámában az akasztófa kötelével pimaszul kötözködő Villont, a halállal zsonglőrjátékot játszó költőt, a SZERETLEK, FÉNY! előadásában a vak Álmos herceget, aki már kétszer eltemettette magát, de még mindig itt van, ijesztgeti a rokonait, őrzi magában a fényt.

Az előbbenihez a végén már nem volt ereje, másfél órát már nem tudott végigállni, de az Álmos herceghez ragaszkodott. Pedig már ölben vitték fel barátai a lépcsőn. A lépcső tizenkét foka sok volt neki - de a játék terhe nem. Döbbent szí­nészkollégák a szí­npadon figyelték, ahogy mókázik, ahogy bujkál, nevet. Ahogy akkor is feláll, kiegyenesedik a szí­npadi dobogón, amikor ez már elvben, fizikai és orvosi értelemben képtelenség. Ugye nem esik el, nem esik le, kibí­rja a takarásban, amí­g ő kerül sorra - aggódtunk, figyeltünk. Felesleges volt, Sanyi megmosolyogta aggodalmainkat. A darabban eljátszotta halálát, hogy testvérét , Kálmán királyt ismét átverje. Ez sikerült. De aztán a szí­npadon valóban meghal. Ahogy most is. Fia, a vak Béla herceg, vagyis Őze Áron karjaiban. Ahogy most is. Éjjel két óra ötven perckor. A szerető nő, és a szerető barát, Őze Áron karjaiban. Ugyanaz a kar. Ugyanaz a szí­npad.

Mert neki mindegy volt, hol játszik, a szí­npadon, otthon, a John Bull Pubban, vagy máshol. Nem tett különbséget szí­npad és külvilág között. Ezért fantasztikus, ezért tehetséges, ezért pótolhatatlan.

Az öltözőben, az utolsó előadása után ketten maradtunk. Áron már elindult kifelé - Szaki nem hagyta, hogy bárki segí­tsen neki levánszorogni a művészbejáróhoz, beülni a taxiba, kicsomagolni otthon fájdalmait. Nem tűrte. Ketten maradtunk.   „Talán  nem halok meg” mondta, mert még ott élt benne a szí­npad, az előadás öröme.  „Nem érzem itt a halált, körülötted, Sanyi”, mondtam neki, és nem hazudtam. A halálnak illata van, megérezni élőn, de ott csak életszag volt. Mint ahogy most is Életszagot érzek most, is, amikor már visszament oda, ahonnan kirándulni egy kicsit lejött közénk. Köszönet érte Istennek, valakinek, hogy leengedte ide egy időre.

Pécsváradon, a Várszí­nházban az utóbbi években állandó főszereplő volt. Második otthonának tekintette az ezer éves várat, a természetben, zöldben tobzódó környezetet. Az első évben meghökkent a plakát előtt:  „Szakácsi Sándor, Érdemes Művész”. Nekem csak Jászai-dí­jam van, mondta, ez valami tévedés. Nem tévedés, Sanyi. Én í­rattam rá. Nekem az vagy. Te itt, a Várszí­nházban Érdemes Művész, Kossuth dí­jas, és még amit megérdemelsz. Nem vetette le onnan. Ebben az örömben ült a reggeli fényben, messze vett kalapokban, távoli tengereken napbarní­tott arcával, és utánozhatatlan tekintetével, mosolyogva és sokszor könnyesen.

A vak Álmos a benne levő fényt még tovább akarja adni. Talál egy embert. A fiát. A szí­npadon, az utolsó előadásán átadta Őze Áronnak. Láttuk mind. Őze nem önző művész. Minden este továbbadja nekünk. Világí­t ez bennünk már, amí­g csak élünk.