SZABADI KATALIN ÉS ŐZE ÁRON SZÍNMŰVÉSZ
KÖZÖS ESTJE SZAKÁCSI SÁNDOR
SZÍNMŰVÉSZ EMLÉKÉRE
Szakácsi Sándor tragikus halála előtti utolsó alakítása Csengey Dénes: A cella című monodrámájának főszerepe volt. A darabot Szakácsi Sándor jó barátja, színészkollégája, Őze Áron rendezte. Szakácsi ebben a színműben a siralomházban utolsó napjait töltő Villont alakítja. A darabot átható érzések, az élet utolsó szárnycsapásai egybevágtak Szakácsi valódi küzdelmével, és ennek az érzelmi vonulatnak Őze Áron Szakácsi iránt érzett baráti szeretete és a két színész művészetének ereje adott igazán határtalan szabadságot, ezek együttese szabadította fel azt a hatalmas erőt, az élet iránti mindent legyőző akaratot, az élet mindenkori győzelmének kifejezését a halál felett, mely sokakban megmozdította a legmélyebb érzelmeket, gondolatokat is. Szabadi Katalin festőművészt ezek az érzések kerítették hatalmukba, mikor a darabról készült felvételt látva úgy döntött, emléket állít Szakácsi Sándornak, és túlmutatva a megfogható világon, festményeivel láthatóvá teszi ezt a jelenséget.
Szabadi Katalin rendhagyó módon kapcsolja össze Cella című sorozatával a képző- és a színművészetet. Csengey Dénes drámáját a Pesti Magyar Színház, majd Őze Áron jóvoltából készült filmfelvételen számos helyszín mellett a Magyar Filmszemle és a Művészetek Völgye 2007-ben mutatta be. Szabadi Katalin és a Cella a Művészetek Völgyében, 2007-ben találkozott egymással először. A film vetítése és Szabadi Katalin Villon: Haláltánc-ballada című kiállítása, valamint a művész összművészetről tartott előadása egymás kísérőrendezvényei voltak. Ez alkalommal a film levetítése mellett Szabadi Katalin kifejezetten a darab hatására alkotott műveit láthatták, és beszélgethettek a rendezővel, Őze Áron színművésszel is.
(részlet Őze Áron kommentárjából Szabadi Katalin Szakácsi Sándor-sorozatához, melyet Csengey Dénes: A cella című monodrámájának hatására festett)
„Azt hiszem, hogy itt vált teljes egésszé és teljesen kerekké számomra és bennem ez az egész közös munka és barátság és közös út Szakácsi Sándorral, ahogy ezeken a képeken viszontlátom, teljes őszinteségében az életet, a halált, a színházat és a színpadi munkát, az ő jelenlétét ebben a színházi munkában, a közös barátságunkat, és mindent. A lényege, azt hiszem, az életszeretet és az, ami hozzátartozik: a halál. Tehát az életről szól. Úgyhogy ha Szabadi Kati azt kéri tőlem, hogy válasszak egyet, hogy melyiket fesse meg nekem, nem tudnék választani, annyira nehéz. Ebben is, abban a képben is látok valami boldogságot, öniróniát, humort, ez például nagyon fontos volt ebben a kapcsolatban, és ebben a munkában szintén. Azt hiszem, hogy enélkül sokkal nehezebb dolgunk lenne így a világban, hogyha ezzel a képességgel nem rendelkeznénk, és ezt meg kell őrizni, és erre vigyáznia kell mindenkinek, mert másképp nem megy, ki merem mondani bátran.
Nagyon örülök, hogy ő most is itt van, itt lehet most már mindig, a képeken keresztül is, társult hozzánk a festőművészet, és nem is akárhogyan. A mai nap, de már tegnap délután is gondoltam Szakira sokszor, és beszélgettem vele, és mondtam neki, hogy na Szakikám, ha tudnád, hogy én hová megyek holnap! Hát a Cellából lett egy kiállítás. És hogy mit szólna hozzá? Énszerintem tömve lenne büszkeséggel, gőggel, önimádattal, és ugyanakkor boldogsággal, és Kati, én neked nagyon szépen köszönöm, hogy itt most volt miről beszélni, hogy itt lehetett ő is köztünk, és hogy most már meg is marad."
(Őze Áron)