Szakácsi Sándor mindig a legmagasabb hőfokon izzott
ELMENT AZ EZERARCÚ VILLON
Ül a világcsavargó költő, a poeta ductus a csupasz fatörzs alatt, az ágán himbálódzó kötélhurokkal játszadozik, ki-be dugja a fejét a színpadi siralomházban. Ebben a képletesen értelmezett cellában ült végtére évek óta a halálos kór rémével viaskodó Szakácsi Sándor. Mintha a képzeletében és élete végpontjaként fenyegető akácfa-akasztófa a közelgő vég metaforájává tágult volna utolsó bemutatójának (Csengey Dénes: A cella) játékterén.
Villon bőrében képes volt szembenézni sátáni önmagával, és a bölcselet hűvös rációjával felmérni jövőtlen jövőjét, szenvedélyességének féktelenségével megidézni múltbéli kicsapongásait. Vajon ő maga, Szakácsi Sándor is megidézte önnön pályafutását e végső napokban? Elsuhant-e szeme előtt a Liliomfi, a Csongor, az Úri muri Szakhmáryja, a Hamlet, Páskándi Apáczai Csere Jánosa, a Vendégség Socinoja, Dávid Ference, Kiss Irén Csontváryja, Trigorin, Tündöklő Jeromos, a Régimódi történet Jablonczay Kálmánja, Malvolio, Biberach, Don Quijote, De Sade márki, Asztrik, XIV. Lajos, Fouquet, s megszámlálhatatlan filmszerepe?
Ha végigpásztázzuk az impozáns listát (több mint száz szerep élete derekán, ami a "nagy öregeknek" is becsületére válna), Szakácsi ezer arcára emlékezhetünk, a drámairodalom legváltozatosabb figuráira. Olyan intenzíven élte szerepeit, mintha mindeniket rá szabták volna. Széles játékkedvében szétfeszítette a zenés játékok színpadát. Befelé fordulásában drámai atmoszférát teremtett a prózai szerepekben, öniróniájával szembesítette korát. Mindig a legmagasabb hőfokon izzott, akár pályakezdőként a szolnoki színházhoz, akár a Vígszínházhoz, a József Attila Színházhoz, (s legutóbb) a Magyar Színházhoz kötötte szerződés. A zenés műfajtól az abszurdig mindenben otthon volt. Legendás munkabírását hivatástudata fűtötte, hisz törékeny alkata nem erre predesztinálta. E sorok írójának alig két éve így nyilatkozott: az acsarkodással teli világból „módomban áll, hogy a szerepeimbe meneküljek, s két-három órán át másfajta egyéniségként más világban létezzem, csak onnan sokkal nehezebb visszatérni a valóságba."
Mostantól már egy másik valóságban él, a nagyoknak kijáró panteonban.
ELMENT AZ EZERARCÚ VILLON
Ül a világcsavargó költő, a poeta ductus a csupasz fatörzs alatt, az ágán himbálódzó kötélhurokkal játszadozik, ki-be dugja a fejét a színpadi siralomházban. Ebben a képletesen értelmezett cellában ült végtére évek óta a halálos kór rémével viaskodó Szakácsi Sándor. Mintha a képzeletében és élete végpontjaként fenyegető akácfa-akasztófa a közelgő vég metaforájává tágult volna utolsó bemutatójának (Csengey Dénes: A cella) játékterén.
Villon bőrében képes volt szembenézni sátáni önmagával, és a bölcselet hűvös rációjával felmérni jövőtlen jövőjét, szenvedélyességének féktelenségével megidézni múltbéli kicsapongásait. Vajon ő maga, Szakácsi Sándor is megidézte önnön pályafutását e végső napokban? Elsuhant-e szeme előtt a Liliomfi, a Csongor, az Úri muri Szakhmáryja, a Hamlet, Páskándi Apáczai Csere Jánosa, a Vendégség Socinoja, Dávid Ference, Kiss Irén Csontváryja, Trigorin, Tündöklő Jeromos, a Régimódi történet Jablonczay Kálmánja, Malvolio, Biberach, Don Quijote, De Sade márki, Asztrik, XIV. Lajos, Fouquet, s megszámlálhatatlan filmszerepe?
Ha végigpásztázzuk az impozáns listát (több mint száz szerep élete derekán, ami a "nagy öregeknek" is becsületére válna), Szakácsi ezer arcára emlékezhetünk, a drámairodalom legváltozatosabb figuráira. Olyan intenzíven élte szerepeit, mintha mindeniket rá szabták volna. Széles játékkedvében szétfeszítette a zenés játékok színpadát. Befelé fordulásában drámai atmoszférát teremtett a prózai szerepekben, öniróniájával szembesítette korát. Mindig a legmagasabb hőfokon izzott, akár pályakezdőként a szolnoki színházhoz, akár a Vígszínházhoz, a József Attila Színházhoz, (s legutóbb) a Magyar Színházhoz kötötte szerződés. A zenés műfajtól az abszurdig mindenben otthon volt. Legendás munkabírását hivatástudata fűtötte, hisz törékeny alkata nem erre predesztinálta. E sorok írójának alig két éve így nyilatkozott: az acsarkodással teli világból „módomban áll, hogy a szerepeimbe meneküljek, s két-három órán át másfajta egyéniségként más világban létezzem, csak onnan sokkal nehezebb visszatérni a valóságba."
Mostantól már egy másik valóságban él, a nagyoknak kijáró panteonban.
Metz Katalin