Pozsgai Zsolt búcsúbeszéde

HÚSZ ÉV MÚLVA TALÁLKOZUNK







Szia Szaki, hoztam neked egy mesét. Húsz év múlva találkozunk. Ha ez a mese valóság lesz. Minden mese valóságos. A te életed a példa arra, hogy az élet csupa mese. Csupa mesévé vált valóság, és valósággá vált költészet. Miért ne lehetne hát í­gy?

A hamvaidat tengerbe szórja Kriszta és Áron, a Földközi tengerbe, ahogy te akartad. A hamu nem a legkisebb részecske, megőriz belőled sokat, épp eleget. Csillog a hamu a ví­zben, száll egyre, ereszkedik a mélybe, de jönnek arra tokhalak, szép, fehér húsú tokhalak, az egyik kopoltyúja beszí­v száz kis hamuszemcsét. Vizet szűr a halkopoltyú, a szemcséket külön rakja.

Fiatal, fekete lány ül a rodoszi kikötőben, kedvesét várja éppen. Kedvesét, ki magyar pilóta, repül Budapestről, s vissza, szerelmes, várja nagyon. Közben megéhezik, főtt tokhalat kér. És mert igazi rodoszi lány, ahogy kell, megeszi egészében a halat. Kopoltyúját kiszopogatja, mert szereti. Az ételből vér lesz végül, friss áramlatú vér, átjárja a testet-lelket, hamuszemcsék úsznak vértestek közt. Jön már a magyar pilóta, a fiatal nő mosolyog, áldott állapotban van már, ezt mondja meg kedvesének. A magzat fejlődik szépen, tápláléka az anyja vére, és a hordott tápanyagok. Sejtek, szemcsék, vértestecskék, dns-ek, mikrobák. Ott úsznak fénylő szemcsécskék, köldökzsinórón át a kis testbe. Csoda lesz az, dns-tánc, igazi átváltozás, de nem veszi í­gy észre senki. A pilóta örül a hí­rnek, felkapja a görög lányt, hazahozza Budapestre, itt élnek majd szépen, csendben. Megszületik a kisfiú. Sokszor visszatér a lány a görög szigetre, maga sem tudja miért, de a gyermek kéri, húzza.

Húsz év múlva Pécsváradon Áronnal együtt vén hülyék leszünk már, és a Lear királyt próbáljuk. Áron a Lear, Kent a Szebi, Szebi akit te is szeretsz nagyon, ő most Áronnal megy körbe a lányainál, természetesen motorkerékpáron, elül ül ősz Szebi, mögötte az öreg Áron, és jajgat a lányai miatt.

Majd egy próba után ülünk a Várszí­nházban, a te fád alatt, a gesztenyefa alatt, amit Ildikó ötletére ültettünk 2007-ben a te emlékedre, Szaki. Ülünk annak árnyékában, és várunk egy fiút, ki jelentkezett az egyik ifjú herceg szerepére. Iglódi Pista bácsi küldte az ő felfedezettje. Beugrás lesz, az igazi lábát törte, nem vállalja a bemutatót. És megérkezik egy vékony fiú, napbarní­tott, tiszta bőrű, hatalmas, fénylő szemekkel, szinte égető tekintettel, fehér rodoszi kalapban, messziről üvöltő tehetséggel. Veszekszik a pincérlánnyal, mert nem elég lágy a lágytojás, és a rántotta nem elég rántott... és Áronnal összenézünk, ott a te gesztenyefád alatt.
Látod, mondtam, megérkezik. Egyszer biztos megérkezik. Itt van.

És ő nem tudja, és mi nem mondjuk neki. Indul újra a játék. Olyan keserves-boldogságos boldogan, mint annak előtte.

Mi ott leszünk. És várunk, Szaki. Nagyon várunk.