SZURDI MIKLÓS BÚCSÚBESZÉDE
Nehéz most ide kiállni. Nehéz elkezdeni.
Nehéz idők járnak most ránk, színháziakra. Először harminchét évvel ezelőtt
találkoztam Sanyival. Utoljára harminchét nappal ezelőtt. Előadásra jött Fehérvárra. A Viktóriában játszotta Mr. Webster, az idősebb
bonviván szerepét, illetve aznap csak játszotta volna. Már a kocsiból telefonált
nekünk, hogy nem fogja tudni lejátszani az előadást. Azért megérkezett. Nagy
nehezen elvonszolta magát az öltözőig, rémülten néztük, hogy két hét alatt több
mint tíz kilót fogyott abból a tízből, ami egész életben a súlya volt. A
társulat szinte minden tagja kint szorongott az ajtaja előtt, mindenki szeretett
volna legalább egy szót szólni hozzá. Aztán becsukódott az ajtó, ketten
maradtunk és Sanyi elsírta magát. Tudod -
mondta - biztos össze tudtam volna szedni magam, de a kocsiban belenéztem a
tükörbe. Így nem lehet operettet játszani! És a könnyein át rám vigyorgott.
Nagyon pontosan és kíméletlenül fogalmazott a mi szakmánkról. Csak teljesen - kívül és belül teljesen - szabad játszani. Máshogy nem érdemes! Azt hiszem, ott, akkor halt meg először.
Harminchét évvel ezelőtt Várkonyi Zoltán - osztályfőnökünk - azt mondta, ha Sanyiról beszélt: Megvan az új Darvas Iván.
Sanyi már akkor mindent tudott. Mialatt mi botladozva keresgéltük az első színpadi lépéseket, hangokat, ő énekelt, táncolt, látványos eszközei voltak, magabiztosan találta fel magát minden helyzetben, s ellentmondást nem tűrően tehetséges volt! Bájos, előkelő, csélcsap, hódító, őszinte szerelmes vagy kültelki szélhámos. Minden egy pillanat alatt. Könnyedén és élvezettel.
Harminchét nappal ezelőtt bölcs volt, esendő, mély és hihetetlenül szeretnivaló.
Vacak dolog! Ahhoz, hogy ráébredj, szeretsz valakit, úgy látszik, át kell lépni egy másik dimenzióba. Vagy neki, vagy neked.
Harminchét év alatt sok mindent végig csináltunk együtt és külön.
Vizsgáztunk együtt a Nyár - ban. Játszottunk Mamcserov Frigyes és Zsurzs Éva filmjeiben - ő főszerepet, én kicsit- aztán évekig nem láttuk egymást, majd eljátszotta életem egyik legfontosabb munkájában, a Hatásvadászok-ban a főszerepet - engem, - olyan alázatosan hozzám alakulva, hogy külföldön nekem gratuláltak az alakításhoz, pedig nem is hasonlítunk egymáshoz, majd megint eltűntünk egymás szeme elől.
Mikor nálunk, Fehérváron kezdett próbálni, mélységes tisztelet vette körül. Az egész társulat felnézett rá, boldog és büszke volt, hogy vele játszhat. És akkor rá kellett jönnöm, hogy ő már nem a Sanyi, hanem egy a nagy magyar színészek közül. Egy a nagy öregek közül.
Várkonyi tanár úrnak nem volt igaza akkor harminchét évvel ezelőtt. Nem az új Darvas Iván kezdte el a pályáját, hanem egy szuverén, különleges, érzékeny, senkihez sem hasonlítható nagy művész: Szakácsi Sándor. Avval áltatom magam, hogy ezt mindig tudtam.
De ahhoz, hogy rájöjjek, szeretem, ott kellett ülnie mellettem egy öltözőben, véznán és kiszolgáltatottan és azt kellett mondania: így nem lehet operettet játszani!
Mialatt ezeket a sorokat írom, töltök magamnak egy pohár whisky-t. Az előbb azt mondtam, nem hasonlítunk egymásra. Pedig lehet, hogy csak ennyi a különbség. Én a színházat szeretem, a nőket, a cigarettát meg a whisky-t, Sanyi a színházat szerette, a nőket, a cigarettát, meg a sört.
Amikor beteg lett, éppen a Bűbájos szerepét próbálta a Jégszirom c. előadásban. A bűbájos amolyan táltos, varázsló. Sanyi a színpadról el tudta hitetni velünk, hogy tényleg teremteni képes és megakadályozni képes. Sokáig reméltük, hogy ez az életben is sikerül neki. De míg színészi hatalma korlátlan volt, az emberi határos. Csak arra volt elég, hogy szépen és méltósággal menjen el.
Kortyolom a whisky-t és azt mondogatom magamban: Gyere vissza, Sanyi! Így nem lehet operettet játszani! Így nem lehet játszani! Nélküled.
Nagyon pontosan és kíméletlenül fogalmazott a mi szakmánkról. Csak teljesen - kívül és belül teljesen - szabad játszani. Máshogy nem érdemes! Azt hiszem, ott, akkor halt meg először.
Harminchét évvel ezelőtt Várkonyi Zoltán - osztályfőnökünk - azt mondta, ha Sanyiról beszélt: Megvan az új Darvas Iván.
Sanyi már akkor mindent tudott. Mialatt mi botladozva keresgéltük az első színpadi lépéseket, hangokat, ő énekelt, táncolt, látványos eszközei voltak, magabiztosan találta fel magát minden helyzetben, s ellentmondást nem tűrően tehetséges volt! Bájos, előkelő, csélcsap, hódító, őszinte szerelmes vagy kültelki szélhámos. Minden egy pillanat alatt. Könnyedén és élvezettel.
Harminchét nappal ezelőtt bölcs volt, esendő, mély és hihetetlenül szeretnivaló.
Vacak dolog! Ahhoz, hogy ráébredj, szeretsz valakit, úgy látszik, át kell lépni egy másik dimenzióba. Vagy neki, vagy neked.
Harminchét év alatt sok mindent végig csináltunk együtt és külön.
Vizsgáztunk együtt a Nyár - ban. Játszottunk Mamcserov Frigyes és Zsurzs Éva filmjeiben - ő főszerepet, én kicsit- aztán évekig nem láttuk egymást, majd eljátszotta életem egyik legfontosabb munkájában, a Hatásvadászok-ban a főszerepet - engem, - olyan alázatosan hozzám alakulva, hogy külföldön nekem gratuláltak az alakításhoz, pedig nem is hasonlítunk egymáshoz, majd megint eltűntünk egymás szeme elől.
Mikor nálunk, Fehérváron kezdett próbálni, mélységes tisztelet vette körül. Az egész társulat felnézett rá, boldog és büszke volt, hogy vele játszhat. És akkor rá kellett jönnöm, hogy ő már nem a Sanyi, hanem egy a nagy magyar színészek közül. Egy a nagy öregek közül.
Várkonyi tanár úrnak nem volt igaza akkor harminchét évvel ezelőtt. Nem az új Darvas Iván kezdte el a pályáját, hanem egy szuverén, különleges, érzékeny, senkihez sem hasonlítható nagy művész: Szakácsi Sándor. Avval áltatom magam, hogy ezt mindig tudtam.
De ahhoz, hogy rájöjjek, szeretem, ott kellett ülnie mellettem egy öltözőben, véznán és kiszolgáltatottan és azt kellett mondania: így nem lehet operettet játszani!
Mialatt ezeket a sorokat írom, töltök magamnak egy pohár whisky-t. Az előbb azt mondtam, nem hasonlítunk egymásra. Pedig lehet, hogy csak ennyi a különbség. Én a színházat szeretem, a nőket, a cigarettát meg a whisky-t, Sanyi a színházat szerette, a nőket, a cigarettát, meg a sört.
Amikor beteg lett, éppen a Bűbájos szerepét próbálta a Jégszirom c. előadásban. A bűbájos amolyan táltos, varázsló. Sanyi a színpadról el tudta hitetni velünk, hogy tényleg teremteni képes és megakadályozni képes. Sokáig reméltük, hogy ez az életben is sikerül neki. De míg színészi hatalma korlátlan volt, az emberi határos. Csak arra volt elég, hogy szépen és méltósággal menjen el.
Kortyolom a whisky-t és azt mondogatom magamban: Gyere vissza, Sanyi! Így nem lehet operettet játszani! Így nem lehet játszani! Nélküled.