RIVALDAFÉNYBEN SZAKÁCSI SÁNDOR

Kis kérdőívünk:

– Ki a példaképe?

– Sammy Davis.

– Ragaszkodik-e régi, kedves tárgyakhoz, emlékekhez?

– Che Guevara sapkáját és a Képzelt riport Józsefének kabátját otthon őrzöm.

– Van-e visszatérő álma?

– Igen. Az, hogy tudok repülni.

– Elérhetetlen álma?

– Egy tengerjáró hajón játszódó film főszerepét megkapni. De olyan forgatásra gondolok, hogy közben két hétig meg se közelítsük a partot.

– És egy elérhető?

– Erre nem tudok válaszolni.

Kedvenc kérdéseim egyike, ha színésszel beszélgetek, hogy tudna-e más pályát is szeretni. Na nem azért, mintha olyan eredeti ötletnek tartanám; nem is értékítélet a feleletként adott igen vagy nem. Csupán egyetlen oka van: a válaszból sok mindenre tudok következtetni, valamelyest meghatározza a beszélgetés további irányát.

Szakácsi Sándor erre a kérdésre nemmel válaszolt, s bizonyítékul el is mondta, hogyan, mikor kötelezte el magát örökre ezzel a pályával.

– Ötödik osztályos voltam, amikor a napközisek a Koldus és királyfi előadására készültek. Az egyik fiú az utolsó pillanatban megbetegedett, így engem állítottak a helyére, hogy olvassam fel a szövegét. A napközis tanárnő jóvoltából ezután minden évben előadtunk valamit: Csilicsala csodái, az Óz, nyolcadikban pedig már rám bízta a műsor megszerkesztését is. Sokszor gondolok rá, vajon mi lett volna belőlem, ha nincs ez a tanárnő… Érdekes, véletlennek tűnő találkozások azóta is kísérnek, meghatározói egész életemnek.

– Bizonyára szomorúan búcsúzott ettől az iskolától.

– Szerencsére nem sokáig szomorkodtam. Még abban az évben felvettek a Pinceszínházba. Eleinte keveset dolgoztam, hiszen én voltam a legfiatalabb, nem is éreztem jól magam. De aztán „felfedeztek”, és csodálatos két év következett. Shakespeare-től Beckettig rengeteg darabba belekóstolhattam; megismerhettem az igazi játék gyönyörűségét, a közönséggel való találkozás izgalmát.

– Úgy tudom, másról is nevezetes ez az időszak: itt kötött életre szóló barátságot Sörös Sándorral, és ekkor szövődött a szerelem feleségével, Szerencsi Évával is.

– Sanyival már az általános iskolában egy padban ültünk, de csakugyan a közös munka, a közös cél mélyítette el barátságunkat. Évával pedig … talán elég, ha annyit mondok, hogy még Rómeó és Júliát is eljátszhattunk együtt.

– Jól emlékszem arra a formabontó előadásra. Két Júlia is szerepelt benne…

– … egy szőke és egy barna. A szőke Júlia azóta Sörös Sanyi felesége lett.

– Azt mondja, Sanyival a közös cél mélyítette el a barátságot. Lehetséges, hogy sosem zavarta meg ezt az érzést a rivalizálás?

– Nem. Egyszer ugyanarra a szerepre hívtak mindkettőnket próbafelvételre. Majdnem sírtunk a kétségbeeséstől, hogy egymás ellen kell dolgoznunk. Nem is akartunk elmenni, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az is öröm, ha a másiknak sikerül.

– A kis „történelmi visszatekintés” végéhez értünk, hiszen a Pinceszínházból már egyenes út vitt a főiskolára…

– Majdnem. Ugyanis a színház, a sok játék és a szerelem mellett semmi idő sem jutott a tanulásra. A gimnáziumi eredményeim egyre romlottak, s már túl voltam a főiskolai felvételi második szűrőjén, amikor megtudtam, hogy nem mehetek matematikából érettségire. Azt hittem, mindennek vége, és akkor megint csoda történt. Felvettek, s az érettségi megszerzéséhez kaptam egy kis haladékot.

– A folytatást nagyjából ismerjük. A sikeres főiskolás éveket egy év Szolnok, majd a Vígszínház követte. Most kisebb-nagyobb szerepek váltogatják egymást, s bár az igazi nagy lehetőség várat magára, minden jel arra mutat, hogy valami beindult. Hogy érzi most magát?

– Ugyanolyan türelmetlen vagyok, mint három évvel ezelőtt. Ülni a babérokon, és várni, hátha eszébe jutok egy rendezőnek, ezt nem nekem találták ki. Jobb szeretek elébe menni a lehetőségeknek, keresni a jó szerepet.

– Milyen a jó szerep?

– Amelyikhez fel kell nőni, amelyikkel együtt tudok élni. Azt szeretem, ha folyton gyötörhetem magam: vajon meg tudom-e csinálni? Ha magam választhatnék szerepet, akkor persze olyat keresnék, amiben benne vagyok én is, amihez saját magamból, gondolataimból, érzéseimből hozzátehetek valamit.

– Múlt nyáron az Evitában Che Guevara szerepét alakította. Valami azt súgja, hogy ilyenre gondol.

– Jó volt a szerep is, és csodálatos volt ilyen ügy részesének lenni. Öröm visszagondolni a szűkre szabott próbaidőszakra: ahogy egymást lelkesítve hittünk a sikerben. Még most is, ha elkedvetlenedem, felkeresem Miklós Tibit, aki az Evita „spiritusz rektora” volt. Hallgatom a terveit, ötleteit, és pillanatok alatt jobb kedvem támad.

– Elszántnak, szívósnak, kitartónak látom, mégis úgy érzem, hogy ezt a fanatizmust nem a kiegyensúlyozottság táplálja.

– Sokat töröm magam olyan dolgokon, amin talán nem kellene, ideges, lobbanékony természetű vagyok, és csillapíthatatlanul szomjazom a sikerre. Ha a magánéletemben nincs minden rendben, azt még csak el tudom viselni, de ha szakmai hiányérzetem van, azt nagyon nehezen.

– Csak részben értem ezt a nagyfokú önmegvalósítási vágyat. Miért ilyen türelmetlen?

– Mindig úgy érzem, nincs idő tervezgetni, fontolgatni, várni. Ez már szinte lázálom, tudom. Rettegek, hogy nem lesz időm legalább egy részét megvalósítani a vágyaimnak.

– A vadság és a sérülékenység furcsa keveredése süt magából. Nem fél, hogy túlságosan sokat lesz boldogtalan?

– Boldog pillanatokat azért sűrűn ad az élet. És ha idősebb koromban sok-sok ilyen pillanatra tudok visszaemlékezni, az talán majd összeáll egy boldogságképpé.

– Így legyen!

Computer Mosaic KFT.