AZ ÚJ ANGYAL MAGYAR HANGJA: ...

Nyolcéves kora óta színésznek készül. Tizennégy évesen a Pinceszínház tagja, a „kis lord" így hívja mindenki. Az egész világ érdekli, csak szerep jut kevés, hiszen ott nagykorúak játszanak. Aztán sétahajókon verset mond, énekel, táncol, s még nincs tizennyolc, amikor szerződést ajánlanak a Moulin Rouge-ba. Boldog, de csak fél napig, mert féltő felnőttek nem engedik aláírni a szerződést. Sokkal, sokkal többre tartják Szakácsi Sándort az éjszakai táncolásnál.

Jó tíz esztendő telt el azóta, és szinte észrevétlenül lopózott tudatunkba, hogy létezik egy fiatalember, aki csendben a kulisszák mögött érlelődött egyre különösebb, egyedibb, vonzó színésszé. Nincs szabad estéje, a Vígszínházban vagy a Pestiben van színpadon, hét végén délután is, este is. Nyúlánk, jó felépítésű, markáns. A leghangosabb sikert az „Evita"-ban, Che Guevara szerepében érte el, de a hű színházlátogató, tévénéző és újságolvasó már régóta tudja, hogy Szakácsi Sándor nemcsak tehetséges táncos és énekes, hanem meghökkentő erejű drámai színész. Nagy port vert, hogy milyen magas színvonalon, a szakma iránti alázattal alakítja a „Képzelt riport..."-ban József szerepét, amióta Tahi Tóth Lászlótól átvette.

– Ha Laci nem betegszik meg, talán vége a pályámnak.

– Csak a színház létezik a világon?

– Szó sincs róla! Szeretnék úgy élni, hogy ha nem vagyok ízig-vérig alkalmas a színpadra, ne ragaszkodjam hozzá görcsösen, és ne a végnek érezzem, ha le kell mondanom róla.

– Nem fenyegeti ilyen veszély.

– Megéltem már. Eljutottam arra a pontra, amikor rendezőm hite és bizalma ragadott ki a teljes reménytelenségből.

– Nem hitt önmagában?

– Vannak az életben olyan konfliktusok, amelyekből az ember nem tud egyedül kimászni. Kell a segítő kéz, kell az alkalom, a lehetőség a fennmaradásra. Fegyelmezetten és jól csak akkor tudok dolgozni, ha érzem munkám súlyát és felelősségét, s ha rendben van a magánéletem. Ha ez az ideális állapot bármelyik ponton fellazul, elveszítem az egyensúlyomat. Ha nem vagyok elégedett, nehéz, nagyon nehéz az életem.

– Pesszimistának vélheti az olvasó.

– Szeretek magamban mindent tisztázni, szeretném megismerni magamat, tudni, mennyit érek és mit tudok, mennyit vagyok képes elviselni, és mennyit lehet belőlem elviselni, tudok-e hinni, mennyire keserít meg mások kapzsisága, túl tudom-e tenni magam azon, hogy gyűlöljem a közönyt, a közönyösöket, a földön fekvőt átlépő egykedvűeket, másokkal nem törődőket, és szabad-e ezen túltenni! Szeretném, ha mindennap történne velem valami csoda.

– Meséljen egy csodáról.

– Költözés előtt álltam, este egyetemista kollégiumban diák-színész találkozón vettem részt. Beszélgettünk, elmondtam, hogy másnap mi vár rám, félek tőle, annyi gond, és egyáltalán. Kora reggel csöngettek, kilencen álltak az ajtó előtt az esti csoportból, és hipp-hopp, már lent volt a betyárbatyum, és délutánra csillogott-villogott a lakás.

– Fontosak az emberi kapcsolatok?

– Csak az igaziak, a képmutatástól és a számítástól mentesek. Megőrülök a pofafürdőtől, húzódozom az interjúadástól, de két nap és két éjjel vitázom, érvelek, hallgatok, ha értelmes és érdekes dolgokról esik szó.

Hogy korántsem ennyire komor és komoly ez a fiú, bizonyítja a fotókon mosolya, s a remek humorérzéke, amelyet a színpadon és a tévében fedezhetünk fel.

Megkérdezte, hogyan jutott ő a Fürge Ujjak eszébe, mikor még sohasem vett kötőtűt a kezébe és a makraméról sokáig azt hitte, hogy az eszperantó egyik új változata. Megnyugtattuk, hogy attól még érdekelheti az olvasókat az ő személye, de árulja el miért vállalta.

– Két okból. Szeretek kötöttben járni, és hiúság is van a világon!