CÍMOLDALUNKON: SZAKÁCSI SÁNDOR




A színházi időszámítás évadokban gondolkodik, ezúttal mégis hű maradok a hagyományos naptári beosztáshoz. Ennek két oka is van. Újév lévén az első nem szorul magyarázatra. A másik indok, hogy véleményem szerint Szakácsi Sándornak az 1980-as esztendő hozta meg az igazi sikert!

Hogy érzi most magát? – kérdeztem tőle.

Köszönöm, egészen jól vagyok. A nyáron bemutatott Evita és a vígszínházi Őfelsége komédiása igazi, szép feladatoknak bizonyultak. Kicsit talán megnyugodtam, arra azonban nincs okom, hogy elégedetten üljek a babérjaimon.

Mégis, végre elindult valami. Bebizonyosodott, hogy érdemes volt várni, türelemmel lenni.

Türelemre csakugyan szükség van, a két szerep és a sikerek láttán érzett boldogság azonban éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Rájöttem, hogy nem szabad az embernek ennyire kiszolgáltatnia magát a szereplehetőségek rapszódikus „természetének”. Meg kell keresni, elébe kell menni a szép feladatoknak.

Mint például az Evitának?

Valahogy úgy. Mostanában bízni kezdtem a szerencsében, megszoktam, hogy mindig történhet az emberrel valami csoda. Csak így eshetett meg, hogy az a pechszéria, a szereplemondások, ami az Evita színrevitelét kísérte, az én hasznomra vált. Már azt is a szerencsés véletlennek tulajdonítom, hogy Miklós Tibornak az Evita egyik „spiritusz rektorának” fülébe jutott: „a Szakácsi biztosan el tudná játszani Che Guevara szerepét”. A szűkre szabott próbaidőszakban, a meglehetősen hullámzó hangulatban végig hittem, bíztam a sikerben. És ezt nemcsak mondtam, látták is rajtam a többiek, munkakedvem átragadt az átmenetileg elkedvetlenedőkre.

Azért az sem volt akármilyen teljesítmény, amit szóra sem méltat: állványokon ugrálni, fölmászni a vetítőfal tetejére, hogy onnan lógassa lábát a semmibe.

Hátha még tudná, hogy onnan föntről a margitszigeti fák koronájával egy szintről nézve milyen félelmetes volt a tömeg látványa. Félelmetes és egyszersmind gyönyörű, ahogy a hang irányát követő tekintetek felém fordultak. Már az a pillanat is megérte a próbákkal teli éjszakákat.

Az Őfelsége komédiásában Zacharie Moirront, a színészt játssza. Van egy felejthetetlen jelenet: amikor Moliere kidobja a színházból. Iszonyúan kétségbeesettnek, talajvesztettnek látszott abban a pillanatban.

A már említett kiszolgáltatottságot próbáltam eljátszani, azt, ami ellen tiltakozunk, felháborodunk, de ami nélkül senki sem lehet igazi színész.

Mintha már máskor is átélte volna azt a jelenetet…

Én „beleélős” színész vagyok, és csakugyan pontosan tudom, mit érezhetett abban a pillanatban Moirron. Ugyanezt éltem meg én is, amikor egyszer elvettek tőlem egy számomra akkor létfontosságú szerepet.

Nyilván nem ok nélkül vették el…

Persze, hogy nem. Akkor is felfogtam, hogy a sorozatos fegyelmezetlenségeimen nem múlhat az előadás sorsa. A magánéletünk kínjait kívül kell hagynunk a színházon, csak persze ez a gyakorlatban nem ilyen egyszerű.

Bízik a tehetségében?

Bízom. De az üresjáratok idején nem könnyű ezt a folyton éhes önbizalmat táplálni.

Nincs valami más szenvedélye, ami ilyenkor kárpótolná?

Borzasztó rossz természetem van. Ha úgy érzem, a munkám körül nincs minden rendben, a világon semmi sem érdekel. Aztán a felfelé ívelő szakaszokban nyelvet tanulok, falom a könyveket, keresem a kapcsolatot az emberekkel. Jellemző, hogy egy önálló est összeállítására is éppen most, a felszabadultabb, felhőtlenebb közérzettel szánom el magam.

Miről szól majd a műsor?

Sok dallal, verssel, tánccal szeretném elmondani, amit a legfontosabbnak tartok az életben: hogy őrizzük a gyermekkori vágyainkat, álmainkat, hogy a felnőtté válással nem zárjuk be magunk mögött az ajtókat.



Hajnal Éva