Interjú Szakácsi Sándorral
Játszik
a Vígben, a Pestiben, a Játékszínben és a Rockszínházban.
Egyik nap énekel és táncol, másnap vagy akár még aznap
Csontváry. Egyidejűleg drámai hős és Bagira, a fekete párduc.
Exeter herceg magyar hangja és sanzonénekes. Sztár? Mindenesetre
úgy tűnik - sportnyelven szólva -, hogy Szakácsi Sándor a
felszálló ágra került. A Sztárcsinálók után egy budai
sörözőben beszélgettünk.
– Milyen közönség volt a mai?
– Átlagos. Előfordult már, hogy popkoncertszerű volt a hangulat: fütyültek, arénáztak a nézőtéren.
– Jó az nektek?
– Néha igen. A Rockszínházban jó, a Vígben nem. De mindenképpen a siker egyik jele. Sajnos vannak botrányos előadások is, amikor randalíroznak a nézőtéren. Egy alkalommal a Popfesztivál két jelenete között, a Vígszínházban, fölmentem az erkélyre. Az idegességtől remegtem. Vártam, míg megszólal a zene, hogy ne zavarjam a többi nézőt, s azt mondtam: Köszönöm a kulturált viselkedést, majd visszamentem. Nem kötelező a színházlátogatás! Ha nem tetszik, el kell menni, de becsüljék meg azt a munkát, ami ott folyik.
– Hányszor játszottál a Popfesztiválban?
– Nagyon sokszor. Főiskolás voltam, amikor bemutattuk, akkor Frantiseket alakítottam. 74-ben Szolnokon József voltam, s Eszter Csomós Mari. Amikor visszajöttem, Kern helyett beugrottam a fiú szerepébe. Játszottam Billt, aztán átvettem, először beugrással Józsefet. Egyszóval rengetegszer. Kívülről tudom az egészet.
– Mióta vagy a pályán?
– 74-ben végeztem Várkonyi utolsó előtti osztályában. Előszerződéssel Szolnokon kezdtem, s egy év múlva jöttem a Vígszínházba. Pár évig kínlódtam, nem kaptam szerepeket. Talán két éve indult be jól a színház…
– Én úgy érzem, már korábban, az Operett című darabnál…
– Csak beugrás volt!
– És az számít?
– De, hogyne! De attól kezdve érzem magam a színházhoz tartozónak, amióta eredendően rám osztanak nagyobb szerepeket. A beugrást a kényszer hozza létre. Az igaz, enélkül soha nem derült volna ki, hogy én is jól csinálom és talán még mindig kis szerepeket játszanék. A saját színházamban az Evita bemutatója óta van becsületem.
– Fegyelmezetlen voltál?
– Harold Pinter Gondnok című darabjában eredetileg Valló Péter rám osztotta Mick szerepét, amit egyhónapi próba után elvett tőlem. Az egy hónap alatt sokat késtem a próbákról, másnaposan mentem be. Akkor nagyon zűrös volt az életem, s tudtam, hogy apám nagyon beteg. Mick nekem való szerep volt. Esküszöm, csak pár nap kellett volna, hogy talpra álljak, de Péter nem mert kockáztatni, hiszen ez volt az első rendezése a Vígben. És milyen a sors? Most ő rendezte meg nekem a Csontváryt…
– Mivel büntetik a színészt még ezen kívül?
– Hosszú ideig nem kaptam bizalmat és fizetésemelést. Most 4900 a „fizum”. Elestem a jutalmaktól, nívódíjtól, amit az új bemutatóra szoktak adni. Egyszóval, sok-sok pénztől is…
– A Mephistóban Brandauer magyar hangja voltál. Mit jelentett neked a film hazai sikere?
– Sokat. Először is nívódíjat kaptam érte. Az utószinkron majdnem három hétig tartott, s ez elég szokatlan, hiszen egyébként néhány nap alatt elkészítünk egy filmet. Nagyon kemény munka volt. Zsibbadtam, dagadt volt a nyelvem, a szájpadlásom, szinte ájult voltam a mikrofon előtt. Meghívtak a film díszbemutatójára, mint magyar hang nem is akartam elmenni, meghajolni. Szabó Pista azonban nagyon kért, mert teljes rangú alkotótársnak tekintett. Ezzel, azt hiszem, nemcsak magamnak bizonyítottam.
– Most milyen az életed?
– Majdnem jó. Sokáig úgy gondoltam, nem fontos a rendezett magánélet, mert nagyon jó egyedül lenni. Egy idő óta - talán mert „öregszem”, s mert annyi zűröm volt - nagyon jólesik, hogy nem lógok a világban, s hogy elfoglal a munka.
– Milyen zűrjeid voltak?
– Magánéleti, ami rám tartozik. Ennek következménye volt a sok éjszakázás.
– Már nem csinálod?
– Most már csak annyira vagyok hülye, hogy ne ártsak vele magamnak.
– A magyar filmek külföldi szereplőinek ügyeletes magyar hangja, most először főszerepet alakít Szurdi Miklós Hatásvadászok című filmjében. Ez is Szakácsi Sándornak való szerep?
– Mikivel együtt végeztünk a főiskolán, de ez nem számított előnynek. Elolvastam a forgatókönyvet, és úgy éreztem, hogy nekem írták. Próbafelvételt készítettünk. Megfeleltem. Így. Talán egyetlen jelenetet forgattunk újra, a többivel elégedett vagyok. Miki úgy irányította a forgatást, s engem, hogy öröm volt dolgozni, bár kicsit szenvedtünk a belső felvételeken a 60 fokban. Kimaradtunk a nyár örömeiből.
– A szakáll hozzád tartozik vagy csak egy jelmez?
– Most már hozzám. A Csontváry miatt növesztettem. Nincs az a sminkes, aki úgy ragaszt nekem egyet, hogy az előadás első félórájában ne izzadjam, ne beszéljem le. Nem is szólva arról, hogy a nézők egy méterre ülnek tőlem, és az álszakáll illúzióromboló. A Pestiben próbáljuk a Szentivánéji álmot, talán Marton László rendezővel sikerül elfogadtatnom, hogy ez egy szakállas, idősebb Lysander… az a legnagyobb baj, hogy öregít.
– Hány éves vagy?
– Harminc, de néha kinézek harmincötnek.
– Szerepeidben benne vagy magad is. Mi szükséges ahhoz, hogy feldolgozd, megemészd egy nap, egy hét, egy szezon tarkaságát?
– Az
a képesség, amellyel szerencsére rendelkezem: könnyen átállok.
Ne értsd félre. Ez nem azonos a felületességgel! Remélem, nem
azonos.
Szita Anna