„AKI DUDÁS AKAR LENNI..."

Beszélgetés Szakácsi Sándorral






Talán az utolsó pillanatban lehetett beszélgetésre bírni Szakácsi Sándort, a Vígszínház harmincesztendős színművészét. Mielőtt végleg elfelejtené, milyen is volt az a néhány év. Korunk modern és civilizált poklait hamar ködbe burkolja egy sajátos amnézia. Beszélgetésünk valójában monológ. „Adagolja” magát – sokszor meg sem hallja a kérdéseket, vagy éppen közbe se lehet kérdezni.

– … Sok minden összejött, kikészültem idegileg, és a Vígszínház úgy érezte, hogy nem tud rám számítani. Nekem ugyanakkor ez lett volna az egyetlen biztos pont az életemben, de ezt ők nem érezték így… És eljutottam a kritikus pontig: elvettek tőlem egy szerepet, amit egy hónapig próbáltam, mert állandóan késtem a próbáról… Teljes joggal vették el… De én, akkor – legalábbis a magam mércéje szerint – ott álltam az abszolút nullán, és tudtam, hogy most kell megállni…

(Az első feltehetetlen kérdés – válasz sincs rá –: hogyan kell ilyenkor megállni?)

– … mert ha ez így megy tovább, akkor engem mindenféle szabályok és törvények értelmében egyszerűen leraknak a pályáról. Nem azért, mert tehetségtelen vagyok… Hiszen mindenki mindig azt mondja, hogy ilyen tehetséges, olyan tehetséges, aztán amikor munkáról van szó, mégis másnak adja a szerepet, mert fél, hogy megbízhatatlan vagyok…

(A második kérdés sem hangzik el – mégis válaszol rá: mitől lett ez így?)

– … Amikor kikerültem a főiskoláról, akkor ugyanolyan hittel, hatalmas akarással jelentkeztem, mint még sokan. Aztán a környezet oldotta fel bennem a kötelességtudatot. Nem akarok védekezni, sem másra tolni a felelősséget – és a magánéletemben is sok minden rosszul alakult –, de egyszer csak észrevettem, hogy egészen másként mennek a dolgok körülöttem a szakmában, mint ahogyan hittem. Ilyen egyszerű az egész: nem sikerült beilleszkednem… Nekem nincs ebben a szakmában senkim, sose protezsált senki, a főiskolára sem; minden a saját erőmből történt… De nem vagyok az a típus, aki könnyen épít ki kapcsolatokat, nem tudok fecsegni, kedvesen beszélgetni olyasmiről, ami nem érdekel…

A főiskola után az első éve egyébként sikeres volt – Szolnokon. Ezt követte a budapesti, vígszínházi csend; és az a periódus, amit állandó fordulatokkal jelöl. „Az a bizonyos hullámvölgy”, „amikor annyira magam alatt voltam”, „ez is akkor volt, tudod”, „az a két év” – ennyi. Az ide kívánkozó kérdéseket már az atmoszféra sem engedi megfogalmazni – higgyük el az amnéziát. Vidékre kellett volna visszamenni?

– Nekem egy év bőven elég volt belőle… pedig jól éreztem ott magam. Vidéken rengeteget lehet dolgozni a színházban, de egyébként mintha tíz évvel kevesebbet élne az ember. És annyira be van zárva a színházba, hogy a világ is bezárul egy kicsit. És hamarabb előkerül a pohár…

De ehhez nem kellett vidékre mennie, sőt miután visszajött, a pohár maradt…

– Nem is tagadtam, hogy szeretek inni. Volt egy pont, amikor azt mondtam, most kell leállni, mert különben vége. Ha így folytatom, akkor semmi nem lesz az egészből.

Akaratos, kemény ember – és szerencsés is. Vészhelyzetekben – és már a másodikat említi – mindig hibátlanul működik benne valami, ami jelzi ezeket a bizonyos pontokat.

– Akkoriban többször beszélgettem a Horvaival, kértem, hogy adjanak munkát, szerepet, olyant, amit a képességeimnek megfelelőnek érzek. Mert úgy éreztem, hogy a képességeimnél jóval alacsonyabb szinten foglalkoztatnak. Ő pedig mondta, hogy így van, tudják ők is, de a rendezők mégis félnek a megbízhatatlanságomtól. Én pedig azt feleltem, hogy azért vagyok megbízhatatlan, mert nincs miért megbízhatónak lennem… Kész az ördögi kör.

Az érzékeny, különlegesen érzékeny művészember hibát követ el ebben az ördögi körben. Színházban – sok-sok művész közösségében – már-már törvényszerűen. Mennyire van lehetőség arra, hogy a színházi gépezet tekintettel legyen a színész szubjektív állapotára, pillanatnyi hangoltságára?

– Nekem ez volt az az időszak az életemben, amikor erre szükségem lett volna, de akkor én még a színházon belül nem voltam abban a helyzetben, hogy erre ők tekintettel legyenek…

Ehhez már valamiféle rang kell?

– Igen. Az, hogy én annyira fontossá váljak a színház számára, mint amennyire nekem fontos az, hogy színpadon legyek.

Ez már a múlt – árasztja a beszélgetés egésze. Szakácsi finom árnyalatokkal, apró fogalmazásbeli különbségtétellel törekszik arra, hogy tisztes távolságból tekintsen vissza két évvel ezelőtti önmagára. Ez a távolságtartás is – mint még sok más – neki, magának borzasztó fontos. Fedi, takarja a gördülékeny helyzetelemzés, az őszinteség, nyíltság mögötti megszenvedett, s nem mindig győztes harcot.

– … Aztán megint úgy éreztem magam, mint régen, amatőr színész koromban, pedig akkor profik dolgoztunk együtt, hittel, lelkesedéssel, mert tétje volt, valami mellé oda lehetett állni. Ott éltünk a Szigeten a vászon mellett, tíz napig…

Ez már az Evita, a két évvel ezelőtti nyár igazi, nagy sikere.

– És egyszer csak rám figyelt a színházam is. A véletlen segített…

Beugrások, színházi kényszerhelyzetek hozták őt vissza a színpadra. Onnan, ahol megtanulta: soha többé ne adja ki magát. Ne legyen kiszolgáltatott, ne legyen tehetetlen. Ne súgjanak össze a háta mögött: „szegény Szakácsi…” És közben megtanulta vágyni az ellenkezőjét is. Befejezetlen mondatai mögül ez süt erősebben: vágy a feloldódásra, a maradéktalan nyíltságra, az emberi léptékű, szép kiszolgáltatottságra. Arra a harmóniára, amit minden művész – s tán nemcsak ők annyira keres: hogy ne merevedjen kőnél keményebbre a színészi tudathasadás.

– De jó, hogy eszembe jutott, nagyon fontos. Nem vagyok hajlandó megfosztani magam attól az örömtől, amit azáltal kapok, hogy átélhetek, belemehetek, végigcsinálhatok idegen életeket, helyzeteket a színpadon. Elmondhatom, kiadhatom azokat az érzéseket és indulatokat, amikhez egyébként nem találok partnert vagy helyzetet. Lehet, hogy ez menti meg az embert az infarktustól. Vagy nem.

Ismert színésznek lenni – egyben azt is jelenti, hogy vállalni kell egy nem mindig kényelmes magatartásformát, életstílust. Szakácsi hihetetlenül mozgékony, sokoldalú, teherbírásának – a látszat szerint – szinte nincs felső határa. És az Evita után bejött a Sztárcsinálók; sikerültek a beugrások, új főszerep a felújított Popfesztiválban József. A kockázatos dolgok mind „összejöttek”.

Kiegyensúlyozott ember ül velem szemben – kellene írnom. Talán igaz is – ha összeférne a forrongó békétlenséggel, a lemozoghatatlan energiával, a tétova félmondatokkal, s a refrénszerű újrakezdésekkel: „félre ne értsd”…

– Nem vagyok bizalmatlan, csak tudom, hogy az életünkben borzasztó fontos szerepet játszik a félreértés…

Jutalomnak fogja tartani, ha egyszer megvalósul nagy álma, és játszani fog a rockszínházban – és persze mellette a Vígben is. Dupla munkát, triplát, akármennyit… Jutalom lesz, ha így lesz, de kinek a jutalma vajon? (Ez a kérdés sem hangzik el.)

Oszt, szoroz, mérleget készít, tervez – magában. A külvilággal csak a végeredményt közli.

– Egy monodrámát fogok játszani, a stúdiószínpadon. Kiss Irén Csontváryját. Csontváry egyetlen, utolsó napját. Amikor már betegen, bomlott aggyal vízionál…

Miért pont Csontváry? Talán most jutunk legközelebb egy megjárt pokolhoz, talán benne kísért a ma már tudatos azonosulás lehetősége. Újra bejárni, immár nem kiszolgáltatottan a szenvedést…

– Már működik a kontroll. Már nem juthatok el ugyanoda. Már belül is helyükre kerültek a dolgok. Ehhez kellett az a két év, nem sajnálom az időt. Nem maradtam le semmiről – és több lettem tőle…

Korunk „poklai” nem olyan feketék, nem is olyan mélyek, mint régen. De léteznek.

Ha igaz az, hogy a nagyívű pályák, sikeres életek, jelentős művek szinte alapfeltételül hívják maguk elé a poklot – Szakácsi Sándornak jók az esélyei. Arról az időről pedig amíg dudás lesz valakiből, s a helyről, ahol azzá lesz végül – nem jönnek tudósítások, nem szólnak interjúk. Ez sem kivétel.

Computer Mosaic KFT.