Színpadon szerepek egész sorában aratott sikert. A mozivásznon jóformán soha nem is láttuk. Most, első főszerepével valósággal berobbant a filmbe. A HATÁSVADÁSZOK-nak köszönhető, hogy felfedeztük, ideális filmszínész.
– Nemcsak nekem első igazi film a HATÁSVADÁSZOK, hanem Szurdi Miklós rendezőnek és Szalai András operatőrnek is. És mindhármunk neve azonos betűvel kezdődik…
– Ad az ilyen kabala-dolgokra?
– Egy kicsit. Mondjuk így, hiszek az előjelekben. Tavaly január elsején véletlenül összetörtem egy poharat. Ismerősöm, aki szaktekintélynek tartja magát ilyesmiben, azt mondta, fantasztikus évem lesz. igaza volt. Bejött. Kíváncsi vagyok, mi jöhet 1983-ban. Egy egész üveg pezsgő tört össze a zsebemben az év első hajnalán.
– Ha a tárgyak ilyen érzékenyek, akár egész láda pezsgő összetörhetett volna, arányos jóslataként filmbeli alakítása előrelátható sikerének. Ritka szerencsés találkozás szerepe, színész és rendező között…
– Amikor a próbafelvétel előtt elolvastam a forgatókönyvet, éreztem, ez az, amit nekem kell eljátszanom. Biztosan éreztem, ha Szurdi Miklós nem rám bízza a szerepet, akkor az életben nem fogok filmezni.
– Ez nem akármilyen tét. De nem lehetett véletlen, hogy így érezte.
– Egyáltalán nem volt olyan ember, akinek sok vonásában magamra ismertem, a sorsa is ismerős volt. Jóformán a múltját is pontosan tudtam. Ő sem lehetett másmilyen. Napról napra élt, aztán eljutott a Három a kislányig. Vidéken rendezni a Három a kislányt? Az már majdnem a teljes csőd. Horkainak legalábbis, mert él benne valami egészen másnak a vágya. A 60 férőhelyes kisszínpad neki nem kell, ha a nagyszínházban nem engedik megrendezni a kiválasztott, a vágyott darabot. Rendezi hát a Három a kislányt. És a kutya sem figyel oda. Ismerem ezt a kínlódást. Hosszú évek álltak rendelkezésemre, hogy megismerjem. Éveken át akartam valamit, de nem jött össze. És még átéltem egy pár dolgot, amin Horkai is keresztülment.
– A vidéki színházban töltött időre gondol?
– Arra is. Igaz, egyetlen évadot töltöttem Szolnokon, és öt főszerepet játszottam. Várkonyi Zoltán előszerződéssel várt – az ő osztályába jártam, Szurdi Miklóssal együtt –, Szolnokról a Vígszínházba jöttem. És három évig alig-alig játszottam. Egészen jelentéktelen szerepeket legfeljebb. A három év maga volt a pokol. Teljesen kiborultam. Kevésen múlt, hogy ne is tudjak talpon maradni…
– A filmbeli rendező, úgy érzem, nem áll teljesen vesztésre. Nagyon izgalmas karakter, már az első pillanatban kiderül, hogy tehetsége és egyénisége van…
– Az biztos, hogy soha nem tudtam volna így eljátszani ezt a szerepet, ha nincs az a három évem. Személy szerint nekem az volt különösen izgalmas benne, hogy éreztem, ő most lépett abba a stádiumba, amibe én is bekerülhettem volna, ha a pályámon nem kapom el azt a bizonyos pillanatot. Ami után sok minden megváltozott. Horkaiban azt próbáltam eljátszani, hogy bármiként alakuljon a sorsa, még ha lent ragad is, – belül, önmagában soha nem fogadja el azt a helyzetet. Én három éven át minden reggel azzal ébredtem, hogy hittem, és tudtam, hogy az az állapot nem lehet más, csakis átmeneti. Lehet, hogy a film hőse soha nem tud kilépni a helyzetéből, de belül mindig ott lesz benne a lehetőség rá. Ezt az embert szerettem benne. A kívülről megítélt embert, akiben belül ott a nagy lehetőség.
B.É.