Két találkozás Szakácsi Sándorral

A KÉSŐN ÉRŐ

Azt mondják rá, későn érő típus. Mert bár a főiskolán („ügyeletes zseninek" számított, kiugrása mégis éveket váratott magára. Már-már úgy tűnt, hogy neve és arca lassan végleg összemosódik a többi háttérfiguráéval. Aztán felfedezték. És ilyenkor szokott előkerülni a fenti jelző: „későn érő" típus. 1982-ben beszélgettünk először:

Nem látszik tartózkodónak, de csöppnyi bizalmatlansággal méreget. Azt fejtegeti, hogy nincs mit írni róla. Sokatmondóan tud hallgatni. Akkor hát mondom én: a főiskola utáni egy év szép lehetett Szolnokon. Totóként az Ózban a legvidámabb kutya-ember volt, akit valaha láttam. Közben pedig zsebében lapult az előszerződés, Várkonyi Zoltán a Vígszínházhoz hívta. 1975-ben jött vissza Budapestre, lelkesedéssel, munkakedvvel. Csakhogy a Vígben addig is megvoltak nélküle; nem „megváltónak" szerződtették. De Várkonyi Zoltánban bízni lehetett. Ő tudta, hogy rövid és hosszú távon kit mire tartogat. Ám az igazgató halála után változott a helyzet. Szakácsi Sándorral nemigen számoltak. Jött egy-két szürke szerep, néhány mondat. Aztán ha az ember saját közegében feleslegesnek érzi magát, annak talán törvényszerű következménye, hogy összeütközésbe kerül a közösség szabályaival.

– Elkéstem a próbákról, mert tudtam, nem fontos, hogy éppen én legyek ott. Rám sütötték, hogy megbízhatatlan vagyok. Nekem a színház rendelkezésére kell állnom, a színház viszont meg sem próbálja azt nyújtani, amit szeretnék. Nincs meg a rangom sem ahhoz, hogy időnként elnézőek legyenek velem.

Szerepek mentek el mellette az elmúlt évek során. Kíváncsi vagyok, miért nem gondolt arra, hogy másik színházhoz szerződjön. Rázza a fejét. Vert helyzetben nem szabad távozni. Különben is hitte: nem létezik, hogy ne jöjjön változás. Aztán sikeres beugrások következtek. Például Fior mester Gombrowicz Operettjében. Akkor este mindenki mosolygott rá. Mondták: tiszta lappal indulhatsz. Csakhogy ez a lap azóta is üresen áll. Viszont kiderült róla, hogy rockoperát lehet építeni rá. Az Evita kirobbanó siker, majd egy év múlva Kiprios-Jézust játszotta a Sztárcsinálókban. Ez visszahatott az anyaszínházára is: a Kőműves Kelemenben ráosztották Boldizsár szerepét. S jött a Csontváry.

– Az anyagot én bányásztam ki, s vittem Kiss Irén szövegét a színház vezetősége elé. Miután elfogadták, ezt a szerepet igazán nem adhatták másnak...

A Hatásvadászokról kérdezem. Elüti a témát azzal, hogy nem mesélős típus. Első szerelmét idézi fel inkább, gyerekkori kalandokra emlékezik, néhány éve elhunyt édesapjáról mesél. Azt mondja, hogy a legszívesebben olyan házban élne, ahol mindenkinek jutna egy kis szoba, s lenne még egy nagy szalon is. Esténként ott gyűlnének össze beszélgetni. Öngyújtójával babrál, mosolyog. Egy ismeretlen néző jut eszébe, aki csomagot küldött neki karácsonyra. A boldogság néha ilyen apróságokon múlik.

Felnéz, becsukja a vaskos forgatókönyvet, amit érkezésemig olvasott. Három esztendő telt el első beszélgetésünk óta.

– Most nem fogok annyit panaszkodni – mosolyog.

Akkor a Csontvárynál hagytuk abba, mostanában láthattuk a televízióban.

– Azóta? Rájöttem, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. Ha egy szerintem nekem való feladatot más kap meg, ez ma már nem keserít el, inkább érlel. Erősíti azt a hitemet, hogy majd más, fontosabb szerep elér.

Előbb-utóbb minden sikerül neki. Nemrégiben azon tűnődött, miért nem játszhat vígjátékban. S aztán megkapta a Tizedes meg a többiek  Szíjjártóját. Most pedig egy Rejtő-művekből összeállított darab főszerepére készül, melyet Schwajda György írt színpadra. Övé a klasszikus belépő: „Uram! A késemért jöttem!"

A Rockszínházról faggatom. Hiszen az Evitát és a Sztárcsinálókat a Krónikás követte. Nemet int. Várkonyi Mátyás azokra épít, akik elkötelezték magukat a zenés társulat mellett. Ő viszont a József Attila Színházba is csak vendégként megy, pedig hívták már társulatba a Taps bemutatása előtt.  Miért is hagyná ott a helyét? Úgy fest, hogy egyenesben van. Rengeteget dolgozik mindenfelé. Több tévéjátékot forgat és dolgozik Szurdi Miklós készülő krimijében is, a Képvadászokban. Szerepel egy amerikai-svéd-magyar koprodukciós filmben, Chaplin fia az egyik partnere. Részt vesz a moszkvai VIT-en is, a Koltay Gábor rendezte magyar gálaműsorban. És ott van a szinkron. Egyszer egy újságíró már leírta róla, hogy ő a legjobb magyar szinkronszínész. Pedig akkor még nem is tolmácsolta Redl ezredest és Dustin Hoffmannt az Aranyoskámban.

– Nagyon megkínlódtam velük. A Redl után el is határoztam: soha többé Brandauert! Olyan erősen artikulál, hogy iszonyú nehéz jól rámondani a szöveget. Az Aranyoskámnál meg előfordult, hogy képtelen voltam a megfelelő hangot kipréselni magamból. Olyankor „félretettem" egy időre a „női " tekercseket.

A Redlért nívódíjat kapott a filmgyárban, az Aranyoskámért sok köszönő levelet a nézőktől. Tavasszal Jászai Mari-díjat vett át. Nem becsüli le, nem értékeli túl ezt az elismerést. A kitüntetés neki azt jelenti, hogy számon tartják. Ez még több munkára sarkallja. Egyszer talán még az az álma is teljesül, hogy tengeren forgathat, sokárbócos hajón. Egy romantikus, kosztümös kalandfilmben.

Kamaszos hévvel, gyerekemberi lendülettel beszél. Nem ismer és nem ismer el árnyalatokat, érdekmosolyokat, kiskapukat.
Indulatosan kéri számon a világon a tisztaságot, az abszolút igazságokat. Harminchárom éves, hajában ősz szálak. Ismeri a rövid élet titkát.

– Emlékszel a közös házra, amiben lakni szeretnék? Akkor még tudtam, hogy kik lennének ott a társak. Ma már nem vagyok annyira biztos bennük...

Rég elfelejtette, hogy írni fogok róla. Pedig azt a tanácsot kapta, hogy újságírótól kérdezzen mindig vissza. Gondolatai csaponganak, hangulatok váltják egymást. Ötletei vannak, értékes indulatai, rokonszenves ereje. Nem elveszett ember. Az utcára lépve fázósan húzza össze magán a dzsekit. Azt hiszem, csavarogni indul. Bámészkodni, emberek arcát lesni.