A DRÁMÁBAN ISMERJÜK A TÖRTÉNET VÉGÉT,
 
AZ ÉLETBEN NEM





– Néhány perc múlva színre lépsz A költő visszatér című darabban. Mit érzel most, a bemutató előtt?

– Nagyon várom ezt az előadást. Már a próbák is rendkívüli élményt jelentettek. Remélem, a közönségnek is tetszeni fog.

– Lámpalázas vagy a fellépés előtt?

– Azt hiszem minden színész az, s mindenki másképpen próbálja leküzdeni ezt az érzést. Akárcsak pályatársaimnak, nekem is van kabalám. Hogy mi, azt nem árulom el, mert elveszti az erejét. De, aki a közvetlen közelemben van, az kifigyelheti, bár igyekszem úgy csinálni, hogy senki se vegye észre.

– Színészként sorsokat elevenítesz meg. Véleményed szerint előre meghatározott az ember sorsa?

– A valóságban vagy pedig a színpadon? Mert a drámában a színész úgy éli át az élet egy hosszabb vagy rövidebb szakaszát, hogy előre tudja a történet végét. Tehát tulajdonképpen biztonságban van. Nem kell azon törnie a fejét, hogy az adódó lehetőségek közül melyiket válassza. Ezt a szerző ugyanis már eldöntötte. Arra törekszem tehát, hogy kihasználjam ezt a biztonságot, teljes mértékben átéljem azokat az érzéseket, állapotokat, melyek a szerep jellegéből fakadnak.

– És az életben?

– Itt nem ismerjük a történet végét, és ez teszi érdekessé az életet. A színpadon tudom, hogy egy kimondott szó, egy tett milyen hatást vált ki a többi szereplőben és milyen következményekkel jár. Az életben ezt szinte lehetetlen előre kiszámítani és felmérni az eseményekben közrejátszó úgynevezett „véletlenek” szerepét. Bizonyára mindenkinek megvan az előre kijelölt sorsa, amin talán lehet változtatni, ha a kellő pillanatban felismerjük az adódó lehetőségeket és tudunk is élni ezekkel. De az már megint más kérdés, hogy ezek a lehetőségek mennyire sorsszerűek. Előfordul, hogy ezeket a pillanatokat csak utólag vesszük észre és ébredünk rá arra, hogy és ott miként kellett volna cselekednünk. Én sem vagyok kivétel ez alól. De ennek ellenére soha semmit nem bántam meg. Ez az én életem, ezt kell vállalnom a sikereivel, kudarcaival, boldogságával, magányával együtt. Nem tudom, mit hoz a holnap, de ami eddig történt, annak így kellett lennie.

– Ezek szerint fölfedeztél már valami sorsszerűséget az életedben?

– Igen. Ha összerakom életem eddigi jelentős eseményeit, akkor most utólag felfedezem ezeket a jeleket, melyekből most már mind többet veszek észre. És talán azt is meg tudom állapítani, hogy ezek mire intenek vagy figyelmeztetnek. Ez bizonyára összefügg a hivatásommal is, mert szerepeim révén jobban ismerem az embereket, ismerem föl az éppen adódó helyzeteket, azt a pillanatot, hogy mikor tudok, vagy tudnék változtatni az életem alakulásán.

– Ezek a döntések felelősséggel járnak. Az ember milyen mértékben felelős a tetteiért?

– A legteljesebb mértékben. A tett lehet megfontoltan rossz, véletlenül jó és e két szélsőség sokféle változata. De bármit is mondunk vagy cselekszünk, vállalnunk kell érte a felelősséget önmagunk és mások előtt.

– Pedig a Sárkány – ebben a ciklusban születtél – kissé meggondolatlan és azokat is megsebzi, akiket szeret…

– Ez sajnos igaz. Nem mindig gondolom át, hogy amit teszek vagy mondok az a másiknak mit jelent éppen az adott pillanatban és a körülményektől, a hangulati tényezőktől befolyásolva hogyan érti mindezt. Úgy érzem, hogy őszinte vagyok és ezért talán óhatatlanul megbántok másokat. De igyekszem ezt jóvátenni, nem azzal, hogy másnak mutatom magam, vagy megváltoztatom a véleményemet, inkább megpróbálom eloszlatni a félreértést, tisztázni az álláspontomat.

– A Sárkánynak sok az irigye. Találó ez a megállapítás?

– Lehet, nem tudom. Nem foglalkozom ezzel. Irigykedni lehet a másik sikerére, tehetségére, eszére, pénzére és még sorolhatnám tovább. Mindenki igyekezzen elérni azt, amit szeretne és ne másokat irigyeljen, vagy hibáztasson azért, hogy ez neki nem sikerült. Én is irigy lehetnék olyanokra, akiknek többjük van, mint nekem. Lehet, hogy egyszer nekem is lesz annyim, ha nem szóróm el a pénzemet az úgynevezett „életre”. Nem vagyok anyagias és ezt nem is bánom. A munkám, a hivatásom révén ismerjenek el, ne azért amim van.

– Visszakanyarodtunk a munkádhoz, a színészethez…

– Szükségszerűen, mert azon szerencsés vagy szerencsétlen emberek közé tartozom, akinek munkájuk a legfontosabb az életükben. A hivatásomat minden más elé helyezem és ez érződik a magánéletemen is. Engem valóban nehezen lehet elviselni, mert amilyen szerepet alakítok éppen, annak megfelelően változnak a hangulataim. Talán az idegrendszerem valamivel érzékenyebb másokénál, mert például egy virágról, kőről, lepkéről, vagy egy doboz cigarettáról egészen furcsa dolgok jutnak az eszembe. Lehet, hogy ez foglalkozási ártalom, mert mindig igyekszem az alakított jellemek legmélyére hatolni, úgy érezni, gondolkodni, látni, mint ők. Örülök annak, hogy ilyen vagyok. Azt hiszem e tulajdonság vagy adottság nélkül nem is lehettem volna színész.

– Mit szeretnél adni a közönségnek?

– Azt, hogy velem együtt éljék át az érzelmek szinte beláthatatlan sokaságát és elindítani bennük a felismerések sorozatát, azt, hogy minél valóságosabban érezzék, milyen is ez a kor, amelyben élünk, mi a feladatunk, kötelességünk önmagunkkal és a világgal szemben.