TANÁR ÚR, NEM TEMETNEK!

Beszélgetés Szakácsi Sándorral







Magas, nyúlánk, sötét hajú férfi. Nem afféle atlétatermet, inkább ideges-vékony. Az embernek az az érzése, a szögletei mentén bármelyik pillanatban összecsukódhat, akár egy collstok. De mégsem csukódik össze. Sőt mintha szét akarná feszíteni önmagát – kinyúlik, és hatalmas távolságokat befog. Színész. Istenáldotta, Istenverte komédiás. Harminchat éves. Tizennégy éve van a pályán, sok szerepet formált, valahogy mégis kevesen ismerik. De kevesen vannak azok is, akik hozzá hasonlóan egy személyben ilyen különböző műfajú színészi feladatok megoldására képesek. Az elmúlt években a Vígszínházból a József Attila Színházhoz szerződött. Irigyei felsóhajtottak: Béke poraira!

Minden második héten zsinórban egymás után négy-öt alkalommal eljátszotta a Me and my girl című musical főszerepét. Több előadást is megnéztem, és mindig fergetegesen ünnepelte a közönség. Boldog?

Mi tagadás, fürdöm a sikerben. Jólesik újra felszabadultan bolondozni, ugrálni, táncolni, énekelni. Habkönnyű ez a játék, de hát a habfürdő is felüdülést ad. Az úgynevezett művész-színházaknál erre nemigen van lehetőség.

Ez úgy hangzik, mintha máris válaszolna valamire. Mintha ösztönösen védekezne. Pedig még csak most teszem fel a kérdést: miért jött el a Vígszínházból?

Azért, mert Iglódi István régóta hívott. Éreztem, hogy a József Attilában bíznak bennem, szükségük van rám.

A Vígben nem így volt?

Úgy látszik a Víg az én örök reménytelen szerelmem marad. 1974-től a főiskola elvégzése után egy ideig a szolnoki színházban dolgoztam, de aztán hanyatt-homlok rohantam Pestre, mert szeretett osztályfőnököm Várkonyi Zoltán hívott. Kaptam is néhány feladatot, ami kedves volt nekem, de azért jobbára csak bámultuk egymást, a Víg meg én. Illetve én bámultam, ő pedig valójában felém se nézett. Csak néha kacsingatott egy kicsit. Közben pedig teltek-múltak az évek.

Vajon Szakácsi Sándor soha nem követett el semmit, ami ezt a szerelmet reménytelenné tette?

Voltak az életemnek nagyon nehéz periódusai… Előfordult, hogy képtelen voltam részt venni a próbákon, amikor annyira összejöttek a magánéleti zűrök… Hát igen, inni kezdtem…, aztán majdnem összeroppantam… De ki figyelt rám igazából? Ki törődött azzal, hogy meghalt az apám, tönkrement a szerelmem és hogy…

A Szerencsi Évával való kapcsolatára gondol?

Igen.

Tudja, hogy a pletyka szerint meglehetősen rosszul bánt vele annak idején?

Azt hiszem, ha egy viszony megromlik a partnerek már csak kínozni tudják egymást. Persze, a pletyka sok valótlanságot terjeszt rólam is. Legújabban például a fülembe jutott hogy azért mentem a József Attila Színházba, mert ismét Éva közelében akartam lenni. Nevetséges! Hiszen mindkettőnknek hosszú évek óta egészen másképp alakult az élete. Ő időközben gyereket szült, és nekem is volt már egy másik, hosszan tartó kapcsolatom. De a kedvesem már elköltözött tőlem.

Lehet, hogy a szerelmei előbb-utóbb megunják, hogy egy labilis, testi-lelki összeroppanásra hajlamos férfi mellett éljenek?

Sohasem roppantam teljesen össze, csak éppen a szélén álltam a szakadéknak. Eltelt néhány esztendő, amíg megtanultam, hogy a fájdalmaimat a szerepeimbe öntsem, ne a szerepeim mellé a színpadra. Egyszer olyan mélyponton voltam, hogy képtelenségnek tűnt számomra a fegyelmezett munka. Ekkor elvettek tőlem egy áhított, rég várt szerepet, és másra osztották. Mentem a Pesti Színházban a folyosón, és hallottam, hogy a társalgóban Várkonyi Zoltán telefonál. – Temetünk – mondta éppen –, Szakácsit temetjük. – Odarohantam és rimánkodni kezdtem: – Ne temessenek, tanár úr, csak egy kis türelmet, még egy kis időt kérek, még az életem az erősebb! Aztán összeszedtem minden erőmet, és kilábaltam. Ha abból az állapotból vissza tudtam tornászni magam, ebbe az állapotba, amelyben most beszélgetünk, az azért mégis eredmény.

Milyen volt az az állapot?

Szörnyű… a dolgok elvesztették az értelmüket… reszketett kezem-lábam… csak az alkoholgőzbe tudtam menekülni…

– … mondja ezt most, egy vendéglőben ülve, az állítólag megszerzett nagy nyugalomban, amikor már vagy a negyedik-ötödik pohár sör csusszan le a torkán.

Ez egészen más dolog. Miért tagadnám meg magamtól, amikor nagyon szeretem a sört? Az érzékenységet, a dolgok lényegét nem tudom kiirtani magamból, hiszen az én vagyok. De ma már, ha elengedem magam, az tudatos. Én szabom meg a határt. Amikor este játszom, nemigen iszom. Nem hiszi? Úgy néz, mintha valami csalafintaságot sejtene. Pedig higgye el, csak úgy tudtam az utóbbi néhány évben igazi teljesítményeket produkálni, hogy teljes figyelemmel koncentráltam a feladatokra. Forgattunk az NDK-ban, Csehszlovákiában, a norvég fjordoknál és Egyiptomban a szfinxnél, ahol még nem jártam. Azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni… Csak álltam, álltam ott, felnéztem a szfinxre, és csurgott a szememből a könny.

Időnként olyan furcsa a szeme…

Az egyikben van egy folt, ha arra gondol…

Nem, nem. Olyan szomorú. Ez a fajta riadtság nem előnyös tulajdonsága egy színésznek. Lehet, hogy hiányzik magából a tehetség érvényesítésére törő hideg céltudatosság?

Nem akarok se hideg, se kemény lenni. És nem kívánok kivételezést a sorstól. Verjenek engem ugyanazok a nyavalyák, mint bárki mást. Persze, színész lévén érzékenyebben élem át a mindennapi hatásokat. De pontosan ezekből táplálkozik az erőm, így vagyok képes megérteni és ábrázolni a legkülönfélébb emberi viszonylatokat. A sikereimet tetőtől talpig átélem és magamban a helyére teszem. Persze attól én, mint Szakácsi Sándor, itt, most Budapesten – nem leszek boldogabb.

Miért nem?

Mert sokszor úgy érzem, az életemnek nincs perspektívája. És nemcsak azért, mert harminchat éves koromra gyakorlatilag semmim sincsen. Se vagyonom, se telkem, se öröklakásom. Csak egy Polski Fiatom van, tanácsi bérlakásban lakom az édesanyámmal. A siker boldogság-pillanatáig ugyan összekuporgathatom, de attól alapvetően nem változik meg semmi. Csak több munkám lesz, több alkalmam arra, hogy elmeneküljek a civil élettől, ami nincs rendben. Ugyan mitől legyek boldog? Kinézek például az ablakon és látom hogy a Lánchíd gyönyörű, de rögtön eszembe jut: nemrégiben hónapokig állt miatta a forgalom.

Mindenben a rosszat veszi észre?

Nem, inkább az összetettet. Hiszen a dolgok nem csak ilyen arcúak, vagy csak olyanok. Előzményük van, életük és utóéletük. És nekem, mint a színésznek, ezt az összetettséget kell magamba szívnom, különben csak egysíkú képet tudok felmutatni. A vegytiszta boldogság a színész számára nem termékeny állapot, a privát ember számára viszont a boldogság a cél. Azt mondja, szomorú a szemem. Én ezt vállalom. Bár több lenne körülöttem a szomorú szemű ember! Meg a dühös szemű ember. Ezzel összefüggésben talán több lenne a valódi derű is. Ehelyett azonban saját érzelmeinket betakarjuk, a másokéra pedig ügyet sem vetünk… Szűköltem én is tavaly, kétségek között őrlődtem, nem tudtam eldönteni, otthagyjam-e a Vígszínházat, vagy sem. Bementem az igazgatóságra beszélgetni. Marton László borzasztóan kedves volt. Biztatott, nyugtatott, legyek csak türelemmel, a Vígben enyém a jövő. Én leszek majd az új… Már libabőrös voltam a nagy megtiszteltetéstől. Hiszen Pap Verának is azt mondogatták, hogy ott majd ő lesz a Kiss Manyi, Bánsági Ildikónak pedig, hogy ő lesz a Ruttkai… A kiszolgáltatott színész pedig csak epekedik, vágyik a nagy lehetőségre. Elegem volt már a hosszú távú ígéretekből. Azt dadogtam, hogy én megfontolom Iglódi ajánlatát, és lehet, hogy igen lesz a válaszom. Marton ezt meg sem hallotta. Egyszerűen nem volt füle, szeme rám. Derűsen meglapogatta a hátam, elbúcsúztunk egymástól, és ő meg volt győződve arról, hogy remekül elintézte velem a dolgot. Én pedig mégiscsak úgy döntöttem, hogy elszakadok.

Hát, elég messzire szakadt a Vígszínháztól…

Lemértem, a Vígtől a József Attiláig szép komótosan tizennyolc perc gyalog. Nincs az olyan messze.

Mind a ketten tudjuk, hogy nem erre gondoltam hanem arra, hogy a József Attila Színháznak egészen mások a színjátszó hagyományai, mint a Vígszínháznak. Más jellegű a repertoárja és a köréje gyűlt közönség igényei is különböznek a Víg rajongóinak elvárásaitól. Vajon az átszerződéssel nem törte-e derékba drámai színész pályáját.

Ugyan! Egyrészt, még sok egyéb helyen is dolgozom, rendszeresen megfordulok a tévében, a rádióban, a szinkronstúdiókban. Ezek a hatások pedig összeadódva formálják a színészt. Másrészt pedig a József Attila Színház műhelye is alakul, változik, fejlődik. Iglódi István tehetséges művész, amióta ő ott van, újszerű dolgok történnek, még a levegő is más. De érdemes figyelni Valló Péter munkásságára is. Mellesleg az utóbbi harminc-negyven év magyar színháztörténelme bizonyítja, hogy a legnagyobb színészeink szinte valamennyien eltöltöttek hosszabb-rövidebb időt a József Attilában. Így Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, Darvas Iván, Sinkovits Imre. Úgy beszél, mintha száműzetésbe mentem volna, holott munka, siker és szeretet várt rám. Nagyon szeretem például Székely Gábort, annak idején Szolnokon vele dolgoztam. Egyszer régen, mikor látta, hogy a Vígben mennyire árnyékban vagyok, írt nekem egy levelet. Hívott, hogy menjek vissza, mondván, előbb-utóbb úgyis Pestre kerülünk, és kialakítjuk a magunk köreit. Nem fogadtam el a hívását, a Vígben vártam a csodát. Akkor nagyon megharagudott rám.

Nem meglepő. Biztosan feldühödött az erőtlen, antiszínészi magatartáson. A tehetségnek igenis harcolnia kell a minőségi munkáért, a lehetőségekért.

Naivitás! A színésznek ma kevés lehetősége van arra, hogy valamiképpen befolyásolja a körülményeit. A színházi műsorpolitikát alig tudja áthágni, szerepeket nem igényelhet és gyakorlatilag nem adhat vissza. A színházak manapság a létfenntartás gondjaival küszködnek. Képtelenek minden tagjuk lelki életével, pályaalakulásával törődni. A színésznek tehát alkalmazkodnia kell, így érthető, ha belesimul a környezetébe. Hogy ez rontja a minőséget? Csökkenti a művészet esélyeit? Meglehet, mégis védtelenek vagyunk ezzel a folyamattal szemben. A mai magyar színházi struktúra a hivatalnok-típusú színészeknek kedvez. Azoknak, akik megbízhatóan teljesítik feletteseik (rendezők, színházigazgatók) utasításait, akik nem hőbörögnek nem ágálnak. A harcot csak kevesen engedhetik meg maguknak. Fenemód irigylem például Darvas Ivánt, ő már olyan szakmai és egzisztenciális szinten van, hogy nyugodtam kiállhat valami mellett, akár el is vérezhet egy általa fontosnak tartott ügyben. Vagy – ha úgy tetszik – fütyül az egészre, hiszen szabad, mint a madár. Én még csak ábrándozom egy elképzelt új színházi rendről, amolyan „anarchikus rendről”, amelynek lennének ugyan törvényei, szabályai, hogy megvédjék a színházi élet biztonságos menetét, de amely mégis képes lenne garantálni az önálló döntési jogot, a függetlenséget, az egyén számára. Szabadságot adna, pezsgést, hozna, választható alternatívákat nyújtana, folyamatos szakmai megújulást jelentene a színész számára.

Vajon képes lenne-e fegyelmezetten élni, a „szabálytalan rend” adta lehetőségekkel?

A figyelem és az erő kevés. Valami legyűrhetetlen bizalom is kellene. Az élet és a munka eredményességébe vetett hit. Abba azonban kicsit beletaposott ez az elmúlt évtized. Bár… tudja, nemrégiben történt velem valami… Egyik este a Duna-parton sétálgattam alkonyattájt. Láttam, hogy a Vár és a halászbástya ki van világítva. És ahogy tovább ballagtam, egyszer csak utolértem a pillanatot. Megláttam, amikor a Lánchídon is kigyúltak, a lámpák. Jó lenne, ha nem nevetne ki. Valami szokatlan, egyszerű boldogság töltött el… Úgy élveztem borzongó gyönyörűséggel a fény születésének pillanatát, mintha a teremtődés, a kezdet lenne. Furcsa, ugye? Gondolja, ha még képes vagyok ilyen érzésekre, talán azzal a bizonyos megtépázott hittel sem lehet nagy baj?



Székely Anna