Rögtön egy vallomással kezdem. Nem volt szabályos interjú a miénk, nem volt precíz kérdezz-felelek beszélgetés. Tehát amennyiben „meghamisítom" Szakácsit, hogy csapongó mondatait, érzelemhullámzásait megpróbálom szabatosan, szabályosan visszaadni. Nehéz lesz, de talán sikerül... Amint megérkezik, és leveszi hatalmas karimájú kalapját, máris ömlik belőle a szó - én persze azt hittem, hogy ez éppen ellenkezőleg lesz - arra viszont csak később jöttem rá, hogy szavai jórészt: jajszavak.
– Most jövök a próbáról, az Álmodtam egy várost című Kiss Irén darabot próbáljuk. Tulajdonképpen még nem tudjuk a szöveget és az is rengeteg időt vett el, hogy közösen kicsit átírtuk a dialógusokat. Fantasztikusan érdekes lesz az egész, feltéve, ha sikerül megtanulnom a szöveget... Tudja, hogy hívnak benne?
– Fogalmam sincs.
– Véletlenül Sándornak. A szerep szerint véletlenül egy 30-40 év közötti véletlenül éppen értelmiségi és véletlenül egy félalkoholista embert játszom. Hát nem remek szerep?
– Nehezen állhatom meg, hogy ne kérdezzem: nem véletlenül Szakácsi Sándornak írták?
– Nem! Mert a szerző utalásban az áll, hogy „petyhüdt és kövér". Na ez nem vagyok. De azért sok hasonlóság van köztünk. Valóban.
Ezzel valahová elnéz, először azt hittem a semmibe, de aztán látom, hogy egy társaságot nézett meg.
– A nőt nézte?
– Na jó igen... Baj?
– Dehogy!... Talán most már feltehetem az első „kitalált" kérdést. Honnan kezdve érdekes az élete?
– Amióta emlékszem, hogy élek.
– Nem jól kérdeztem. Azt hittem, annyira egoista, hogy azonnal a színészi élettel kezdi. Pardon.
– Ha nem lett volna előtte is érdekes az életem, akkor nem is lettem volna színész.
– Így még nem hallottam közelíteni ehhez a pályához. Nem rossz... Szóval?
– Most az jutott az eszembe, hogy milyen különös, hogy hogyan lesz az érdekesből érdektelenség.
– Hogyan?
– Ha az ember már valami mögé lát, kezd a dolog elszürkülni. Sőt ha már plusz energiákat kell felhasználnia ahhoz, hogy ne ábránduljanak ki belőle, akkor az érdekesség kategóriája már nem érvényes.
– Legközelebb egy filozófust küldök magam helyett…
– Arról beszélek, hogy a kiábrándultság ellen számomra még van gyógyszer, úgy hívják, hogy népszerűség, hogy érzem, hogy szeretnek, mert leveleket írnak. Persze ezek a gyógyírek csak ideig-óráig segítenek. Mert ha ezt a fenenagy népszerűséget nincs mire „ráakasztani", ha nincs alap, amiben megfogódzhatok, ha nem vagyok sehol otthon, akkor légüres térben találtatom érdekesnek...
– Mi a baj?
– Néhány hónapja temettem el Anyukát, az élettársam elhagyott, szóval nincs körülöttem megszervezve az élet. Rám hárul minden... Iszonyú volt az az éjszaka, amikor meghalt Anyu, másnap délelőtt házi főpróbája volt a Császár mesze van című Gáspár Margit darabnak. Bementem a színházba kialvatlanul, lelkileg rongyosan, és odaszóltam Iglódinak, hogy mi történt. Ő ezt biztosan tapintatosan közölte a kollégákkal is. Egyszer csak azt látom, hogy húsz-harminc ember beszivárog a nézőtérre és mind azt lesik, hogy fájok-e, hogy ordítok-e? Végül ezt is túléltem. Nagyon csapongok?
– Nem baj.
– Kis lelkiismeretfurdalásos manócskák szaladgálnak bennem, és időnként szólnak, hogy mit kéne elintézni ahhoz, hogy menjen az életem. De én nem tudok mit kezdeni a függetlenségemmel. A futó kalandok nem elégítenek ki.
– Pont ezt akartam kérdezni. Biztosan sokan veszik-vennék körül. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mióta érdekes az élete a színházban?
– Sorrendben: Pinceszínház, Főiskola, Szolnok, utána csend. Aztán a Vígszínház, ahol sűrített pillanatok jutottak. Szóval 1981-től tartom érdekesnek a pályámat, az az Evitával kezdődött. Azóta történnek velem a dolgok. De abszolút felszabadultnak csak a József Attila Színházban érzem magam.
– Örülök hogy 81-et említette, mert Bubikát a Sanda bohócból sokan megszerették. Csakúgy, mint Billt a Me and my girl című musicalből.
– Tényleg, tudott szteppelni a premier előtt?
– Nem. Jól táncoló, jól mozgó embernek tartottak, a szteppet kemény munkával tanultam meg. Egyébként borzalmasan rossz voltam a próbákon. A bemutató előtt két nappal beültek néhányan megnézni. Egy kacaj sem hangzott el, holott végig van min nevetni. Ugyanaznap este - hiába, a színészvér este indul be igazán - már morajlott a nézőtér.
– Amikor másodszor láttam, még jobban tetszett. De ültek a nézőtéren amerikaiak is, akik a szöveg humorából egy mukkot sem értettek, mégis teljesen extázisba kerültek a játékától.
– Voltak itt Londonból is, ők azt mondták, hogy az előadásunk jobb, mint az ottani.
– Látatlanban is hiszek nekik... Mert ami tény az tény: az egész musical profi munka, és Bill benne mindvégig laza, lezser, jó humorú, táncra és boldogságra éhes fiatalember, aki mindenkit levesz a lábáról. Szinte hihetetlen, hogy egy másik este az Edith és Marlene-ben mennyire más tud lenni. Ott nem egy vagány, hanem egy „drámai" Szakácsit látunk. Sándor, ahogy mondani szokás, maga most nagyon „fent van"...
– Lehet, hogy ezért kapok rengeteg baráti figyelmeztetést? Vigyázz magadra! - mondják sokan.
– Ezt hogy értik?
– Szerintem egyértelmű. Vegyem tudomásul, hogy van dolgom még az életben. Ne éljek önpusztító tűzben.
– Szokott álmodni?
– Szoktam.
– A Peer Gyntről?
– Nem, arról soha nem álmodtam. Az álmom „felül" jött.
– Amikor a Peer ment a televízióban, nem tudtam a szemem levenni a képernyőről. Gyönyörű lírai víziót keltett életre Ibsen drámájában. Már-már attól féltem, hogy egyszer csak szárnyra kap és felrepül... mert Peer sok mindenre képes.
– Fél év munkája fekszik benne... Gaál Istvántól újratanultam egyfajta fegyelmet, amit már kezdtem elfelejteni.
– A hit, a remény és az élet értelmét kereső Peer eljátszása mellett még a veretes szöveg megtanulásához is gratulálni kell.
– Ez nem úgy volt, hogy napról-napra haladva tanultam. Azt hiszem, a filmből is sugárzott, hogy az egész egy lendületből fakadt. Szinte egy lélegzetvétellel szakadt ki belőlem a figura.
– Látszólag eltávolodtunk a színháztól.
– Egy pillanatra sem. Sok szenvedélyemet tartják számon, de a színészetet nem szokás odasorolni. Pedig odatartozik. Mert mámort ad, mert mámort kíván.
– Mire e sorok megjelennek, már rég túl lesz új premierjén.
– Remélem...
– Azt tudja, hogy ma többször is nevetett a szeme?
– Ezt most miért mondja?
– Mert egyik nagynevű kollégám nemrégen azt írta, hogy Szakácsi Sándor 36. születésnapján egyedül ült a Fészekben és folyton szomorú volt a szeme...
– Ezt most sikerélménynek fogja elkönyvelni?
– Miért, nem az?
– Az.
De melyikünké?
Bozsán Eta