Egy csésze kávé Szakácsi Sándorral

ÜNNEP, KÖZÉPSZERŰSÉG, SZABADSÁG

Szakácsi Sándor egyénisége a magyar színházi életnek. Igazából nem lehet rásütni semmiféle sematikus bélyeget. Jellemszínész, akiben van valami hősi. Gálánsan könnyed, ha kell, vérbeli vagány. Komédiázik és ellágyul, ábrándok lovagja, vagy izgalmasan mai figura. Kitűnően táncol és énekel, világhírű musicalek magyar változatában sorra játssza a főszerepeket. Szakácsi hitvallása az örök útkeresés.

A fehérvári közönség az Úriember, jó kriptából fantasztikus krimi-vígjáték kettős szerepében láthatja. Ez adta beszélgetésünk aktualitását is.

– Az a fajta színész, aki mindig a látvány és gondolat egységére törekszik. Milyen a kapcsolata a társulatokkal, a rendezőkkel?

– Mindenben szeretem a tiszta helyzetet, nehezen tűröm az álkapcsolatokat. Ha egy színházban csak így lehet dolgozni, ott feleslegesnek érzem magam. Ez a pályám alakulását is meghatározta. Számomra Várkonyi Zoltán volt az abszolút színházi ember. Az ő igazgatása alatt a Vígben ünnep volt játszani. Bízott bennem, megadta a lehetőséget a fejlődésemhez. Halála után sajnos megváltozott a stílus, 1987-ben eljöttem onnan.

– Azért itt is emlékezetes alakítások fűződnek a nevéhez.

– Csak töredék, amit sorolhatok, de Bulgakov Őfelsége komédiásában egy karakteres hősszerelmes megformálása mindenképpen ide tartozik. Az immár klasszikus „Popfesztiválban”, szinte minden férfiszerepet eljátszottam. Szívesen emlékszem a Romain Weingarten kedvesen szomorkás játékára  A nyárban, meg a Macskaemberre is.

– Nyughatatlan, fellobbanó, viharból viharba futkosó, megrendítően őszinte – írták a kritikusok Rezeda Kázmér alakításáról, amelyet a Veszprémi Petőfi Színházban játszott. Közel áll önhöz Krúdy világa?

– Szeretem Krúdyt. A Vörös postakocsi színpadi változatában nemcsak nagyszerű feladatot kaptam, a szerepben benne volt az emberben lobogó szép tisztaság, az igaz élet utáni vágyódás, az örök utazás. A saját vándorlásaimat éltem meg általa.

– Nyilvánvaló, hogy nem tűri a középszerűséget, valamennyi alakítása egyfajta kitörési kísérlet a beskatulyázás ellen.

– Ha a szerepköröm határait kérdezi, akkor hiszem, hogy nincs ilyen korlátom. Éppen ezért nem szeretem az úgynevezett „viselkedő színházat”. Egy közeg, amely segíthet valamiben, ugyanúgy gátolhat is a kifejezésben. Az őszinteség létkérdés, napi próbatétel. Belebotlom egy szituációba, ha nem oldom meg, és nem kerülök ki belőle erkölcsileg győztesen, akkor elment mellettem az élet.  Az érzéketlenség pedig a színész halála.

– Szigorúan fogalmaz. Mennyire következetes ebben?

– A vállalás helyett inkább váltást mondanék. Következetes voltam önmagamhoz, hiszen eljöttem a Vígszínházból és a József Attila Színházba szerződtem. Iglódival jól megértettük egymást, jó lehetőségeket kaptam. A Me and my girl musicalban a kültelki vagány nagy sikert hozott. Játszottam James Goldman Az oroszlán télen és Gáspár Margit A császár messze van darabjában. Vendégjátékokat vállaltam, s A költő visszatér rockoperában főszerepet. Kitűnő alkalom volt Shakespeare vígjátékában, a Vízkeresztben Malvolio. Mégis egy idő után úgy éreztem, tékozlom az időt, hiányzott a maximális erőpróba.

– Tavaly óta szabad, egyetlen társulathoz sem kötelezte el magát. Most milyen lehetőségei vannak?

– Játszom a Karinthy Színpadon, a Pesti Színházban. Már régen szerettem volna Bujtorral együtt dolgozni. Vonzott a Pendragon legenda átdolgozásában a kettős szerep. Egyébként is sok érdekes alakítás köt Székesfehérvárhoz: a Gorsiumi játékokhoz, a valamikori utcaszínházhoz, de budapesti társulatokkal is többször jártam itt.

– A Korona Pódiumon rendez, Cristine Rochefort „lávsztoris” történetét dramatizálta, főszerepet játszik benne. Ez már az áhított művészi szabadságának bizonyítéka?

– Nem kedvelem a címkézést, a jelszavakat, de az univerzális színházi emberről alkotott elképzelésem valóban ilyen. A tékozló keresés helyett, most a közönséggel való kapcsolatomnak kell megváltoznia. Szeretném, ha a néző is játszana, de csak passzív résztvevője legyen a darabnak. A Korona Pódiumon kérdőíveket osztunk ki. Megkérdezzük a nézőt, mitől szenved, a szeretetről, a szerelemről faggatjuk. Ez már olyan színház, amiért érdemes vállalni a szabadság kockázatát.