Interjú No.3.

A SZABADSÁG STÁCIÓI

Szakácsi Sándor vándorlása

Amikor először készítettem interjút Szakácsi Sándorral, a Vígszínház tagja volt. Amikor másodszor írtam róla, a József Attila Színház társulatához tartozott. Most, amikor harmadszor ülünk le a törzshelyének számító sörözőben, hogy a pályájáról beszélgessünk, nincs színháza: szabadúszó. Az idei évadban leggyakrabban a Karinthy Színházban szerepelt (Meseautó, A hőstenor, Botrány az Ingeborg-koncerten). Fellépett a Korona Pódiumon, egy maga rendezte kétszemélyes darabban (Házasság párizsi módra) és Székesfehérváron vendégjátszott (Úriember jó kriptából).

– Vígszínház, József Attila Színház, Karinthy Színház…

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez lecsúszás?! – kérdi villámló szemekkel. – Engem már az is bosszantott, amikor a Vígszínházból történt távozásom idején néhányan csóválták a fejüket: A Vígből a József Attilába szerződni… Mintha a presztisokok lennének a döntőek. Mintha a színházi tagság számítana – legyen minél jobban hangzó! –, nem a színházi munka.

Rövid lista

– De egy éve már, hogy otthagytad a József Attila Színházat is.

– Mert ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, nem elég játszani. Az sem mellékes, hogy kikkel. Egyszer – már a vége felé – megszámoltam magamban, hány emberrel vagyok szívesen együtt a színpadon. Szomorúan rövid lista állt össze. A társulatban uralkodó hangulat is egyre jobban zavart. Persze követtem el hibákat én is, s ezek nem maradtak megtorlatlanul. Amikor nem mentem el a Me and My Girl második felújítópróbájára, annak az lett a következménye, hogy a harmadik próbán már más gyakorolta a szerepemet, melyet nyolcvanszor játszhattam el addig, s többet soha. Úgy éreztem, túl nagy ügyet csinálnak egy-egy apró – az említettnél apróbb – mulasztásomból, pár perces késésekből. Pedig azt valamennyien tudják, hogy ha dolgozom, nem lehet rám panasz. No, végül is közös megegyezéssel elváltunk.

Viselkedő kiszolgáltatottság

– Önként vagy jobb híján választottad a szabadúszást?

– A József Attila Színházból belső kényszerből távoztam. Mert az utolsó időben már délelőtt rosszul éreztem magamat a tudattól, hogy este be kell mennem a színházba. S ezt az érzést – mint színész – kikérem magamnak. A szabadúszás mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, megérett rá a helyzet, s megértem rá én magam. Ehhez a lépéshez önbizalom és helyzetfelismerés szükséges. kockázatos persze, de az elmúlt évad tapasztalata alapján úgy látom, egyelőre bevált. Minden hónapban volt premierem, s változatlanul sokat foglalkoztat a rádió és a szinkron. Soha ilyen szabadnak nem éreztem magamat. Nincs nyűg, nincs kötöttség. A társulati létben azt viseltem a legnehezebben, hogy egy idő után minden kialakul és rögződik. Kiszámítható, milyen lesz az új bemutató szereposztása. Tudni lehet, mi lesz a partner következő mozdulata. S nincs mód a változtatásra, mindenki szép szabályosan halad a neki kijelölt úton. Renitenskedni tilos, s a színészek nem is akarnak „rendetlenkedni”. A viselkedő kiszolgáltatottság állapota jellemzi általában a társulatokat.

Tíz kicsi hörcsög

–  Az alkalmilag társulók ettől mentesek?

– Az egyszeri csapatokban sokkal őszintébbek és nyitottabbak a kollégák is. Nincs múltjuk. Senkinek nem itt kell jóvátenni a három héttel ezelőtt elkövetett hibáját, s senkinek nem hánytorgatják fel a két évvel korábbi bűnét. Nincsenek előzmények, előítéletek és hátsó szándékok. Itt minden résztvevőnek az a célja és az érdeke, hogy minél jobb legyen a produkció, s a siker biztosítson minél több előadást. Számomra ez ideális. Egyébként azt hiszem, minden színésznek egészségére válnék.

– Legyenek tehát alkalmi társulatok, mondod. S milyen színházat csináljanak?

– Minél valóságosabbat, minél közelebbit a nézőkhöz. Úgy érzem, a rendezők többsége hermetikusan elzárt szakmai világban él. Pedig az emberekhez kellene közelebb jutniuk. Napról napra változik a közönség hétköznapi élete, s ennek a színházban is érzékelődnie kellene valahogy. Tapasztalatom szerint az embereket akkor érdekli a színház, ha bizonyos pontokon kapcsolódik hozzájuk. Szeretik tudni: a színpadon lévők tudják, hogy ők ott ülnek a nézőtéren. Jó értelemben vett beavatást várnak. Meg kellene találnunk az együttjátszás lehetőségeit, módját. Esetleg leülhetnénk közéjük, talán improvizációk közepette belefoglalhatnánk a játékba azt, amit kérnek. Nem tudom pontosan, miként lehetne ezt megoldani, de nincs kizárva, hogy kitalálom. Akarok írni egy darabot Hörcsögök címmel. Egy nagy akváriumban játszódna, amely összezárná a közönséget és a színészeket. Hogy miről szólna? Azt majd a hörcsögeim eldöntik. Van otthon tíz kis állatom, gyakran figyelem, hallgatom őket. Csak le kell fordítanom, miről beszélgetnek egymással.