„És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom éppúgy a gyötrelmek határán ott várakozik az öröm.” (Boccaccio)
Játszik a Pesti Színházban, a Karinthy Színpadon, Székesfehérváron. Amikor megkérdezi, miről akarok beszélgetni vele – több interjút adott mostanában –, nem tudok válaszolni. Elmondom inkább, hogy láttam augusztusban a Színészkarneválon, ahol minden színésztársa játszott, akkor is, amikor üdítőért állt sorba –, csak ő nem. Én legalábbis csak őt éreztem természetesnek.
– Egy beszélgetésből idézek: „A barátaim azt mondták, hogy régen láttak ilyen kipihentnek, és a szemem sem olyan szomorú, mint korábban volt.” Mikor lehetett ez?
– Fél éve, egy éve talán – de mindenképpen azóta, hogy együtt élek valakivel. Meg amióta eljöttem a József Attila Színházból és szabadúszó vagyok.
– ’89-ben volt.
– Nyilván nem ez az első jó periódusom, és remélem, nem is az utolsó.
– Azt mondják, még a nemzetek életében is vannak „régi szép idők”, emléknek, kapaszkodónak.
– Én semmiféle külső kapaszkodót nem akarok soha igénybe venni, megpróbálok csak magamra támaszkodni. Ha magától adódik valami, akkor örülök – és ez segít –, de a problémáimat mindenképpen és elsősorban magam akarom megoldani – félretéve minden kapaszkodót. Mindig a jelen számít, az adott pillanat, és az a fontos, hogy képes legyek pontosan fölmérni: ki vagyok, hol tartok, mit kell tennem ahhoz – természetesen tisztességesen és becsületesen –, hogy továbblépjek. Én soha nem próbáltam meg, úgymond a karrierem érdekében tenni valamit. Ez meg is látszott időnként…
– Most Miskolcra hívják.
– Tegnap másfél órát mászkáltam a városban, mire megtaláltam a Sirályt. Nálam ugyanis most kaotikus állapotok vannak, az egyik szobát már kitapétázták, a másikat még nem, a könyveim ládákban állnak össze-vissza, fogalmam sincs, mi merre van. A miskolci telefon után persze hogy nem találtam meg a Csehov-kötetet. A könyvesboltokban is nehezen. Most már minden van, de Csehov nincs. Klasszikusok nincsenek. Elképesztő, hogy milyen rossz a dráma-kínálat. Na mindegy… Elolvastam újra a Sirályt. Az első instrukciók Trigorin figurájához: okos, megnyerő, és nagyon közvetlen.
– Mikor kezdődnek a próbák?
– Még semmi nem dőlt el. Én egy nap gondolkodási idő után igent mondtam ugyan, most a rendező kért két-három napot. Mert nehéz a színház anyagi helyzete, meg beindult a gépezet… A fővárosi vendéget vidéken rögtön fúrni kezdik. A rendezőnek most erkölcsi és anyagi harcot kell vívnia azért, hogy eljátszhassam Miskolcon ezt a szerepet. Vannak persze, akik örülnének, de mások rögtön rákezdték, hogy a „Szakácsival nem lehet, mert összeférhetetlen, mert iszik, alkoholista…” Nem szűnik a pletykaáradat évek óta. Tényleg volt egy nagyon rossz periódusa az életemnek, de elmúlt. Hogy az emberek miért ilyen rosszindulatúak…? Értem őket, de megérteni nem tudom. A miskolci rendezővel végül abban állapodtunk meg, hogy hétfőn felhív. Én mást nem tudtam tenni, mint biztosítani arról, hogy nem vagyok se beteg, se sánta, sőt nagyon jól érzem magam.
– Szándékosan ki akartam hagyni ezt a témát.
– Persze, ne is beszéljünk róla. Csak egyszerűen nem tudom megkerülni. Észreveszem, hogy rég látott ismerőseim furcsán nézegetnek: „Te már nem…?” Nem! Amikor nyolcvanban a Rockszínházzal a Margitszigeten játszottuk az Evitát, azzal vádoltak, hogy most már csak két üveg bort iszom meg, mielőtt a magasba mászom. Naná, hogy egy kortyot se ittam. Ilyen nincs. Ne is beszéljünk róla. A butaság és a rosszindulat borzasztóan feldühít.
– Che Guevara, Jézus; most pedig Trigorin. Megöregedett a forradalmár?
– Nem. Nem érzem magam öregnek, sőt! Annyinak biztos nem, amennyi igazából vagyok. Belülről nem öregedtem meg. Egy ismerősöm, akinek beszéltem a miskolci meghívásról, azt mondta, hogy „hát látod, a Treplojovból már kinőttél”. Merthogy a Sirályban meg ő a forradalmár.
– Trigorinnak, az írónak, az élet csak helyzetgyakorlat. Nyina szerelme, a jelenet a lelőtt sirállyal csak arra jó, hogy lejegyezze a noteszába – valahol, valamire még jó lehet.
– Jó, hogy ezt mondja. Elolvastam tegnap a darabot. Fantasztikus, hogy mi minden nem jut az ember eszébe. Biztos, hogy nem véletlenül kezdődik azonos betűvel Trepljov és Trigorin neve. Szerintem világos, hogy Csehov Trigorinba írta bele a nézőpontját, egyébként Trepljovnak van igaza. Pontosabban nem lehet eldönteni.
Hogy engem miért izgat Trigorin figurája? Magánemberként milliószor rajtakapom magam, hogy mint színész élek. Nem játszom az életben, de figyelek. Nem jegyzetelek, de nálam van a diktafon… Az „életből ellesett” apróságokat én is fel tudom használni alkalomadtán. De! És ezt szeretném megmutatni – ha összejön a dolog, ha nem fúrnak meg –, úgy érzem, azt lenne jó ebből a Trigorinból kihozni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az nem megy, hogy az ember ír vagy játszik – és figyeli az életet. Valahol dolgozik benne a vágy arra, hogy „teljesen” belemenjen. És itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért volt olyan „semmilyen” Darvas Iván a legutóbbi Sirályban a Vígszínházban. (Imádom pedig, fantasztikus.) Akkor csodálkoztam, de most rájöttem, miért volt olyan. Azért, mert ő azt a részét fogta meg a dolognak, hogy Trigorin jegyzetel, és képként nézi az életet. Holott ezt nem lehet. Nem lehet. Neki halálosan bele kell szeretnie Nyinába, és borzasztó fájdalmak árán visszatérni… Éppen ezért a végén, mikor a kitömött sirályra nézve azt mondogatja, „nem emlékszem, nem emlékszem”, hazudik. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik. Nem tudom, hogy sír vagy fafejű lesz tőle, vagy abban a pillanatban egészen más ember lesz – még nem tudom a megoldást, de biztos, hogy hazudik, amikor azt mondja, hogy nem emlékszik.
– A színész egy kicsit „csodabogár”, akinek titka van, akit „nézegetnek”.
– A Színészkarneválról például egészen megható emlékeim vannak. Úgy indultam el, mint egyszerű nézelődő, csak az első autogramkérés után jöttem rá, hogy én itt most színész vagyok. De rettenetesen utálom, amikor rám kiabálnak, hogy „nézd, ez színész”. Volt már rá példa, hogy válaszoltam: „Nem vagyok tárgy”.
– Emberi kapcsolataiban okozott-e konfliktust, hogy színész?
– Ha egy kapcsolat igazi, az a kérdés nem merülhet fel, hogy játszol vagy őszinte vagy. Miért rontsam el az életemet azzal, hogy a magánéletemben is játszom? Sőt, megpróbálok a lehető legőszintébb lenni. Akkor érdekes inkább ezt a dolgot figyelni, amikor nincs éppen komoly kapcsolatom. Akkor sok minden miatt közelednek az emberhez. Ugyanakkora az esélye annak, hogy valaki azért kezdeményez velem kapcsolatot, mert színész vagyok, és ez neki imponál, mint annak, hogy éppen azért zár ki eleve minden közeledést, mert színész vagyok. Akkor is, ha egyébként úgy érzi, köze lenne hozzám. Ez a dolog egyik oldala. A másik, hogy az én értékrendemben első helyen áll a munkám – és mindenféle magánéleti dolog csak ezután következik. Cigányélet a színészé, elismerem, de nekem éppen ez tetszik benne. Annak a lehetősége, hogy az emberrel történhetnek dolgok. Hogy mindig jöhet egy telefon. Azt hiszem, ez tartja bennem a lelket. Nem tudom, mi lesz akkor, ha nem jön… Mondtam már, nem megyek a dolgok elébe. Egyetlenegyszer mentem talán, az is véletlen volt, egy rendezés. Szerepet ajánlottak. Azt mondtam, csak akkor játszom el, ha átírhatom. Megtetszett a dramatizálás – csak nehéz megfelelő művet találni hozzá. Idővel színházi ember szeretnék lenni, nem egyszerűen színész. Ajánlották már: nyissak önálló színházat. Hogyan? Miből?
– A romantikus hős tehát két lábbal áll a földön. A mítosz sehol…
– Azért van
nekem egy nagyon érzékeny lelkem, amitől képes vagyok bőgni
filmeken, amitől nagyon nehéz velem élni – és amit nem
szeretnék elveszíteni.
Ölbei Lívia