SZAKÁCSI SÁNDOR SZÍNHÁZRÓL ÉS MAGÁRÓL
Általános iskola, gimnázium, színművészeti főiskola; színház, film, televízió, szinkron…
Ha van a sikerig, a népszerűségig egyenesen vezető út a színészi pályán, akkor Szakácsi Sándorról elmondhatjuk, hogy azt bejárta.
Még innen van a negyvenen. Közismert, népszerű színész. Az utóbbi hetekben-hónapokban nagyon sokan láthatták személyesen is Miskolcon. Csehov Sirályának Trigorinját játszotta.
– A magyar színháztörténet 201. évében vagyunk. Színházaink mai szerepéről, státusáról, sorsáról sokan megnyilatkoznak. Sok a szomorú hang. Ön hogy éli meg a helyzetet?
– Azt gondolom, a dolog akkor billenhet helyre, ha fölállítódik egy helyes értékrendszer a társadalomban. Most az a baj, hogy nehéz meghatározni, mi az igazi és mi a hamis érték. Önmagában sem tudja helyre tenni mindenki, hogy mi a jó, mi a fontos. A mi szakmánkban pedig ez döntő lenne: rendelkezni azzal az önkontrollal, ami nem követel többet a külvilágtól, mint amivel én rendelkezem. Kevesebbet viszont nem fogad el. Ez tartás dolga, ez jó esetben magával hozhatná az új viszonylatok kialakulását. Sajnos, a színészi pályán is sok olyan ember mozog, próbál meg evickélni, aki jobban tenné, ha más pálya után nézne.
– Vannak, akik úgy vélik, a kultúra – s így a színházak – létezésétől megvont pénzek csak erősítik az elbizonytalanodást…
– Az előbb a szakmámról szóltam, de beszélni kell azokról is, akik a társadalomban vezető pozícióba kerülnek. Tudomásul kell venniük, hogy csak kenyértől és tejtől nem lehet se sírni, se nevetni. Ha a lelket és az agyat kihagyjuk, akkor gépek maradunk. És a gépektől mit lehet várni? Nincs bennük fantázia, nincs bennük érzelem. Ha pedig ezeket kizárjuk, akkor inkább ne is éljünk!…
– Önt bizonyára nem fenyegeti a munkanélküliség. Drámai játékban éppúgy megismerhettük, mint komédiázásban; táncol, énekel, szinkronizál… Nem „tesz ez fel más szemüveget”?
– Akkor is így válaszolnék, ha életemben nem énekeltem, nem táncoltam volna. Megfizettem azért, hogy így beszélek. Jó pár év kemény munkájának eredménye az, hogy vettem a bátorságot, és nem hosszabbítottam szerződést a Vígszínházzal; hogy aztán felmondtam a József Attila Színházban. Kiléptem egy, a kívülállók számára biztonságosnak ítélt helyzetből, perspektívából. Úgy éreztem, fel kell rúgnom ezeket, éppen, mert én ugyanakkor nem perspektívát éreztem, hanem azt, hogy beledöglök… A jövőt most érzem inkább, amikor elkezdtem mozogni; amikor például itt vagyok Miskolcon, játszom Pesten, aztán elutazom egy dunántúli városba. Sokszor nyilatkoztam már a következőt, de most se mondhatok mást: állandóan a mozgást keresem, előrelépésem lehetőségét. Vallom: kell érezni veszélyhelyzetet! Nem szabad elszigetelődni, ebben a szakmában nem lehet „lemerevedni”. Emberek közé kell menni, nem szabad, hogy beszűküljön az életem, mert akkor csak azon belül tudok pörögni és nem kapok új impulzusokat.
– Ön rengeteg figura, jellem a közönség számára. Fölmerült már az, hogy szeretne ehhez vagy ahhoz „az alakhoz” hasonló lenni!?
– Nem akarok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok! Én nem cserélem föl a saját életemet senkiével. Még akkor sem, ha ez bármiféle előnyt jelenthetne. Viszont szeretnék még hinni abban, hogy egyszer csak úgy áll össze az én életem, hogy mások számára irányt adó legyen…, hogy úgy érezzék: adok nekik valamit. Nem hírességre gondolok és még több sikerre, növekvő népszerűségre. Kell ez is, hozzátartozik a pályához, de ezek külső tényezők. Én arra törekszem, nekem az a fontosabb, hogy gyarapodjanak bennem belül azok a pillanatok, amikor azt érzem: „Ez most a helyén volt, ez a dolog most működött…” És ettől boldog vagyok…
– Boldog? Csehov Sirályában Nyina azt mondja Trigorinnak (a játékban Szakácsi Sándornak), hogy újságok írnak róla, tele vannak az újságok a képével… micsoda nagy ember… Trigorin Szakácsi Sándor tehát boldog…
– Szerintem a
legfontosabb, amit ebben a kérdésben (Trigorin) mondani tudok az,
amit Nyina elmond rólam. Ezek alapján én híres ember vagyok, nem?
Nem. Nem vagyok boldog. Ez a fő vonal nekem a színházban (Szakácsi
Sándor) is. Bejönnek az emberek, és azt mondják: „nézd, ez a
Szakácsi…” – akkor nekem az a fontos, hogy elmondjam, hogy én
nem vagyok olyan boldog színész, ahogyan azt ők hiszik. A dolgot
ne misztifikáljuk. A miskolci előadásról, Csehov Trigorinjáról
még el kell mondanom: ilyen karakterű embert még nem játszottam.
Borzalmasan érzékeny határok, hangsúlyhatárok vannak, ezeket
kellett megkeresni, hogy összeálljon a karakter. Nagyon izgalmas,
kemény feladat volt.
T. Nagy József