BOTRÁNY VOLT...






A hölgyszíveket régóta megdobogtató, meleg tónusú orgánum mögött rejtezik Szakácsi Sándor, a Nemzeti Színház tagja. A szimpatikus, Jászai-díjas művész negyvenkét éves.

Mióta van a pályán?

1974-ben végeztem, ez a huszonegyedik szezonom.

Sok szerepet játszott ezalatt?

Nem panaszkodhatom. Bár volt olyan időszaka az életemnek, amikor nem a normális mederbe folytak az események, és aminek sok tekintetben én is oka voltam. De azért egy percig sem bánom, hogy rakoncátlankodásaim miatt feddéseket kaptam.

Sokszor felvetődik a nézőkben, mennyire válnak monotonná – uram bocsá’ unalmassá – a sokat játszott darabok?

Nálunk két-három alkalommal megy egy-egy darab egy hónapban. Sőt, vannak amelyek csak egyszer. Nincs idő megunni, ráadásul ez az állapot egyfajta idegfeszültséget is okoz. Szinte befészkeli agyunkba a vajon át tudom-e venni az előadásig a szerepet?!” kérdése. Persze, lehet, hogy akinek kisebb szerepe van, az nem játszik olyan kedvvel…

Határ Győző Elefántcsorda című színműve a legkevésbé sorolható a könnyű darabok közé.

Hasonló erőpróba, mint a Hamlet, sőt talán még egy fokkal nehezebb is. Szellemileg és fizikailag is komoly igénybevételt jelent. Mivel a Várszínház Refektóriumában megy, szinte karnyújtásnyira vagyunk a nézőktől, akik mindent észlelnek, ami rajtunk és bennünk zajlik…

A darab igen különös témájú…

– …és nagyon érdekes. Egy vizsgálati fogoly, aki máskülönben afrokutató – kihallgatását követhetjük nyomon. A felesége holttestének meggyalázásával vádolják. A férfi másfél hete nem evett, fizikailag és idegileg meglehetősen legyengült. Időnként már vízionál is. A darab tulajdonképpen azt mutatja be, hogy a néző hogyan szerez tudomást a fogoly tettéről, ami a nyomozó számára nem derül ki, hiszen a vízióban megjelentő feleséget ő nem hallja, s nem látja…

Az ön számára mit jelent a színház?

Sokat. Sőt egyre inkább mindent. Sajnos át is billent a súlypont a színház javára, emiatt a magánéletem köztessé vált.

Tipikus színészfóbia, hogy előadás közben elfelejti a szöveget?

Gyakran elfog engem is a rémület, de amint beérek a színházba és elkezdem a felkészülés szertartásait, egyszercsak hozzáilleszkedik a jelenlétem a színpadhoz.

Divatba jött, hogy a színészek reklámszerepeket vállalnak. Önt sosem hallani.

Pedig egy időben engem is hívtak, de miután sorra lemondtam, tudomásul vették. Bár néhány alkalommal vállaltam úgynevezett alámondást. Most a választások kapcsán megkörnyékezek politikai reklámokhoz, de ettől még távolabb érzem magam, mint a hagyományostól.

Tehát tartózkodik a politikától, de azért mégis megkérdezem, hogy érzi magát 1994-ben?

Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen csupa olyan darabban játszom, amelyek valamilyen formában közel állnak hozzám… Más tekintetben… Hát igen keményebb időszakot élünk manapság. De úgy látom, annak lesz dolga, aki érti-érzi a hivatását, s akire a közönség kíváncsi.

Tehát akkor minden rendben van?

No, azért nem egészen. Van, ami nagyon lehangol. Elkeserít ez a kampányszerű hadjárat a színház ellen. Nyilván politikai okai vannak, de azért mégis elgondolkozom, miért jó ez bárkinek, hogy megöljék a nagymultú Nemzetit? Két éve szerződtem oda, rólam azóta talán egy jó szót nem írt le senki. Pedig ugyanúgy dolgozom, mint azelőtt… Alapvető bizalmatlanság tombol mindenütt. Úgy van beállítva, hogy ami a Nemzetiben zajlik, az csak rossz lehet.

Tehát ön is jobban érzi a hátrányt, mint szeretné.

Most kezdtem próbálni Tamási Áron Tündöklő Jeromosának címszerepét. Jó a darab, a szerep, s úgy érzem, talán az előadás is jó lesz. De szinte látom, hogy már eleve negatívan közelítenek hozzá. A Hamletnél is megkaptam, hogy jövök én olyan névsorba, mint Major Tamás, Gábor Miklós és Huszti Péter. Micsoda bátorság a színház részéről, hogy rám merik bízni a szerepet. Ezt kifogásolták akkor, amikor még öt percet nem láttak a darabból.

Hát nem túl inspiráló erő…

Időnként meg is kérdőjelezem, van-e értelme az egésznek, amikor megtörtént, hogy majdnem üres széksorok előtt játszottuk például az Elefántcsordát. Tudom, hogy ez többnyire szervezési és reklámprobléma, de…

– … ezt a színész szenvedi meg.

Pontosan. Hiszen előadás előtt nem azon filozofálgatunk, hogy jó lesz-e vagy sem, hanem hogy mi leszünk-e többen vagy a nézők? Visszatérve az Elefántcsordára… Nagy siker volt, aztán egyszer csak … Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy hónapban ne lehessen egy százszemélyes nézőteret megtölteni. Főként akkor vonom ezt kétségbe, amikor a közönség állva tapsol az előadás végén… Egy ilyen után kezdődik a pangás. Először húszan, majd tizenöten voltak… Ez egy olyan lelki trauma… A színésznek nem csak arra a másfél órás állapotra kell rákészülni, hanem azzal is meg kell birkóznia, hogy a kutya sem kíváncsi rá… Ez tartott addig, amíg egy előadáson már csak heten ültek a nézőtéren… Akkor kibuktam és kijelentettem, nem vagyok hajlandó lejátszani az előadást. Hívják föl az igazgatóságot, vállalom és kifizetem a büntetést, a kárt, mindent, ha kell kölcsönkérek, de nem és nem!!! Szóval botrány volt. Az ügyelői jelentésbe pedig a következőt írták be: szervezés!!!

Mi történt ezután?

Ezután? Azóta ismét egyre többen jönnek.

Manipuláció?

Mire is gondolhatnék másra? De lehet hanyagság vagy lelkiismeretlen oda nem figyelés. De nem szeretnék megbántani senkit, sem alaptalanul vádolni. Nagyon nehezen tudtam és tudom mind a mai napig túltenni magam azon, hogy a Hamlet premierjén bombariadó volt… 7:10-kor elkezdtük az előadást, és 8:05-kor bejött a rendőrség és kiüríttette a termet… Csak egy telefon. Mert – ismétlem – mire is gondoljon az a szegény színész, amikor állandóan támadják a színházát… Kinek van pofája felvenni a telefont és beszólni, amikor egy Hamlet premier – ’53-ban ment utoljára a Nemzetiben! – meghívott közönség, hangulat, megy az előadás és egyszer csak finitó… Na, de ne beszéljük róla. Fő, hogy most telt házzal megy és nagy siker…



Rózsa Katalin