Hej, színművész!

„NÉHA ELBŐGÖM MAGAM"

Álmos a felkapott söröző. A kora délutáni szieszta idején még kevesen vagyunk. Vendégemre várok. Peer Gyntre, Guevarára, Liliomfira, Biberachra vagy éppen Hamletre. Legutóbb La Mancha lovagjaként láttam a színpadon. Tüneményes tehetséggel járta - játszotta végig az álom, a hősi erények, a szerelem és a megaláztatás útját a halálig. A fergeteges tapsviharban csak az ő arcát figyeltem. Megizzadva, hálásan-boldogan hajolt meg a nézők előtt. A szemében azonban szomorúság, mérhetetlen magány bújt meg. Szakácsi Sándorral találkozom.

– Miért ide invitáltál?

– Ez szinte a második otthonom. Itt lehet játszani, beszélgetni, meghányni-vetni a világ dolgait, no és finom sört inni.

– Cigi?

– Naponta egy doboz, van, amikor több is, rövid, kemény Marlboro.

– „Menj saját ép érzésed vezérlete után” – mondja a jó öreg Shakespeare.

– És te miért mondod?

– Mert igencsak megfogadtad a hamleti intelmet: a magad módján élsz, közlekedsz. Véleményedet sűrűn kimondod, s nem takargatod el sohasem érzelmeidet. Huszonhét év során annyi sorsot eljátszottál a színpadon, neked igazán tudnod kell, mi a dolgunk az életben.

– Dolgozni s közben élni. Az lenne a jó, ha a kettő együtt menne. A baj az, hogy egyre inkább a munkába menekülök, mert ezt a privát életet nem szeretem.

– A feladat lódít tovább?

– Csak az. Fölkelsz, mert tudod, dolgod, tennivalód van, próbálsz a színházban, vár a szinkron. Két hónapig a torkommal betegeskedtem, s volt olyan nap, hogy ki sem néztem az ablakon – mert nem volt értelme.

– Nem vágytál emberek közé: sétálni, leülni a Duna-partra?

– Akkor is egyedül vagyok, ha járnak-léteznek körülöttem. Tudom, a magányosságomról én is tehetek.

– Igazából mihez van türelmed?

– Ha kapok egy szerepet, akkor azon filózom, azt elemzem, jegyzetelek mellé.

– Olvastam, hogy szeretsz játszani: rex, biliárd, gombfoci, kártya, kocka egyaránt kikapcsol.

– A győzelem, a siker reménye vonz. Mindig kell valaminek történnie velem, ami ideig-óráig kimozdít, elvisz.

– Vegyük sorra a kedvenceidet! Könyv?

– Marquez Száz év magánya. Valami egészen különleges világot cipel, mélyen emberi, megmagyarázhatatlanul szép. Imádom a delfineket, így Merle Állati elmék című regénye is csemege.

– Mozi?

– Minden történetben, mesében találok olyan megindító képet, pillanatot, ami megfog, kikezd, és – nem szégyellem – néha elbőgöm magam.

– Muzsika?

– Vangelis kikezdhetetlen. A La Mancha zenéje erőt ad, simogat.

– Festőd?

– Picasso és természetesen Csontváry.

– New York, Alpok, tengerpart. Egyik a tiéd.

– A víz, a nap, a tenger. Imádom a hajókat, s ha tehetném, állandóan a tengert járnám, közben bekukkantanék minden szigetre. Előző életemben valószínűleg matróz lehettem.

– Melyik nép mentalitása, világa áll közel hozzád?

– A görögök és a spanyolok életfelfogása rokonszenves számomra. „Ugyan, gyerekek! Nem kell mindennek olyan nagy feneket keríteni. Az élet szép! Lépj át a bajokon!” Szenvedélyességük, derűjük irigyelni való.

– Szeretet?

– Kevesebbet kapok, mint amennyire szükségem van.

– Szerelem?

– Jó lenne!

– Pénz?

– Több pénz kellene, hogy szabadabb lehessek.

– Otthon?

– Mostanában szívesebben hazamegyek, mint eddig bármikor, de nem érzem véglegesnek.

– Jó barát?

– Kerestetik!

– Szerep?

– Végre egy vígjátékban bohóckodni!

– Tavasz, nyár, ősz, tél. Válassz!

– Tavasszal meg nyáron sokkal felszabadultabb, vidámabb, alkotóbb vagyok. A naptól, a fénytől, a virágoktól. Az ősz mindig az elmúlást idézi, télen fázom…

– De most nyár van. Mondják, hosszú, forró nyárnak nézünk elébe. Tehát kérek szépet, örömöt tegnapról! Mesélj!

– Gyimóthy Mária festőművész másfél éve megfestett Hamlet szerepében, idén kiérdemeltem tőle a La Manchát is, olajban. A másik sztori is szívmelengető. A La Mancha egyik előadását követően vidéki bácsi kopogott be meghatódva az öltözőmbe. Pár hét múlva ajándékot küldött az unokájával, kétkezi munkáját: fából-rézből mívesen elkészítette a kóbor lovag figuráját.

– Délelőtt szinkronizáltál, a telefonban említetted Michael Douglas nevét. Talán a legfoglalkoztatottabb színész vagy a szinkronban is.

– Ebből élek, többnyire. És nem kell szégyenkeznem, hál’istennek, színészóriásoknak kölcsönzöm a hangom. Marcello Mastroianni, Antony Perkins, Tony Curtis, Bruce Willis, Richard Chamberlain, Fred Astaire, Jean Marais, Michael York, Richard Gere, Robert Redford, Alberto Sordi, Peter O’Toole, Belmondo, Christopher Lambert, Donald Sutherland, Steven Segal, Don Johnson, Nino Manfredi, Mel Gibson, Gerard Philipe. Válogass kedvedre!

– Inkább te. Melyik világsztár karaktere, habitusa áll legközelebb hozzád?

– Al Pacinóé, Dustin Hoffmané és nagyon szeretem Kevin Costnert.

– Visszatérve a színpadra: volt-e komédiás pályádon olyan figura, akinek gúnyáját felhúzva is kicsit önmagad sorsát, életét, gondolkodását mondhattad el?

– Igen, a La Mancha. Mai Don Quijote vagyok, bajaimmal, kételyeimmel, álmaimmal, gyengéimmel, könnyeimmel.

– Pirandello szerint mindenki szerepet játszik az életben. Te jó játékos vagy? Nem hazardírozol?

– Az nem igazi élet. Nem titkolom: nem tudok mismásolni, átfesteni az érzelmeimet. Őszinte vagyok minden helyzetben. Lángolok, repülök, ha kell és érdemes, máskor a pokolba kívánom az ébredést. Ilyen vagyok, s nem tudom, hogy milyen lennék másképpen, de nem is vagyok rá kíváncsi. Sokszor jobban szeretnék görög vagy spanyol lenni… És többet nevetni.

– Nemrég töltötted be a negyvennegyediket. Sok is, kevés is, ki honnan nézi. Te hogyan méred? Vajon mennyit éltél?

– Többet… Hát legalább hetvenet!

– Meddig akarsz élni?

–  Ameddig játszani tudok, addig érdemes.

Computer Mosaic KFT.