TALÁLKOZÁS A VENDÉGSÉG FŐSZEREPLŐJÉVEL

Szakácsi Sándor az utóbbi években a Nemzeti Színházban sorra formálja meg a világirodalom legellentmondásosabb hőseit Hamlettől kezdve Don Quijotéig. Úgy tűnik, sikeres korszaka ez pályájának, s most egy újabb ajándék: a nagy előd, Darvas Iván után eljátszhatja Socino Faustust, a Sienában született világjáró teológust, aki Dávid Ferenc vendége. Milyen ember ez a Socino?

– Egy hazátlan világvándor, aki a fejlődést akarja. A fejedelem félre akarja állítani Dávid Ferencet. Socino azért jön hozzá vendégségbe, hogy hitviták provokálása közben bizonyítékokat szerezzen vendéglátója veszélyes gondolkodásáról, és azokról jelentéseket tegyen. De ez a Socino olyan ember, aki mindent csak hitből vállal.

– Hitből vállalja a besúgást?

– Úgy vállalja, hogy nem hajlandó semmit sem felderíteni, nem hajlandó a történésekhez, Dávid Ferenc mondataihoz hozzátenni. És nem vállalja, hogy a fejedelem szája íze szerint írja a jelentéseket, hanem csak is az igazat és a tiszta igazat hajlandó írni. Amikor beszállásolják Dávid Ferenchez, akkor elkezdődik a fantasztikus hitvita… De nem is vita ez, mert ők tökéletesen egyetértenek mindenben.

– Dávid Ferenc tudja, hogy miért jött Socino?

– Hogyne! Az első perctől tisztában van vele! Rögtön kiderül, sőt Socino sem tagadja. Ettől kezdve kialakul közöttük egy olyan emberi kapcsolat, amelyben a besúgó nem képes „árulóvá” válni, és csak az igazat írja.

– Ezzel Socino sorsa így megpecsételődik?

– Hogyne! Socino ki is mondja: „Nem gondoltam volna soha, hogy ilyen nehéz valakit elárulni. És téged, Ferenc, talán mindenkinél nehezebb.” Dávid Ferencet abban az értelemben is nehéz besúgni, hogy ez nem engedi az árulást akárkinek, kizárólag egy méltó szellemi társnak. Bármilyen bizarr, Socinot nem csak Báthori István fejedelem, hanem maga Dávid Ferenc is kiválasztotta az árulásra: „Nyugodj meg Socino, én téged, csakis téged akartalak – mondja Dávid Ferenc. – Másokkal is megkörnyékeztek már, de senkinek nem sikerült kicsalnia belőlem semmit. Idejöttek a házamba, vitatkozni kívántak, de én hallgattam. Nem nyíltam meg senkinek. Ha már nem adatott meg más szabadság, ragaszkodom ehhez az egyetlen és utolsó szabadságomhoz, hogy én válasszam ki azt az embert, aki elárulhat engem.” Socino, az áruló, éppoly tragikus hős, mint az, akit elárul: az áruló a nagyok eszköze csupán, az ő sorsa úgyis megpecsételt, végzete elkerülhetetlen, akár eleget tesz küldetésének, akár nem.