EGY DOLGOT TARTOK FONTOSNAK:

AZ ŐSZINTESÉGET

Beszélgetés egy érzékeny emberrel, Szakácsi Sándorral

Ezekben az ínséges időkben Szakácsi Sándor igazán nem panaszkodhat, az anyaszínházba is foglalkoztatják, de a rádió és a szinkron sem tud meglenni nélküle. Talán mert a tehetsége mellett a hangja is nagyon alkalmas ezekre a feladatokra.

– Megtanultam a hangommal bánni. Azt mondják rá, olyan, mint a napfény a dörzspapíron, van benne érdesség, de van benne melegség is. Kamaszkoromban azért kezdtem el cigarettázni, hogy mélyebb legyen a hangszínem. Azóta ezzel nincs gondom, a cigaretta meg az életem része lett. Van még egy ilyen szenvedélyem, a barna sör. Tizenkét-tizenhárom éves koromban majdnem meghaltam, kiment a szervezetemből a só meg a víz. Utolsó pillanatban kerültem be a kórházba, már lemondtak rólam az orvosok. Hosszú hetekbe telt, míg valamennyire is összeszedtem magam, de még nyáron is járt hozzám egy orvos injekciókúrára. Amikor végre már talpra álltam, azt mondta az orvos szüleimnek: bármilyen furcsa is, de mostantól kezdve minden ebéd után igyon meg a gyerek egy pohár sört. Innen van nekem a sörszenvedélyem, pedig először még csak a habját szerettem. Most másfél hónapja voltam egy teljes kivizsgáláson, de semmit nem találtak szerencsére az orvosok, még egy kis fekélyt se. Csak annyit mondtak, többet kéne mozognom, mert a szívem egy kicsit tompább hangot ad, mint kéne. Sajnos nem sportolok rendszeresen, csak nyáron szoktam úszni. Nincs időm sokszor még olvasni sem. Érdekes, hogy ha beülök valahova és nem csinálok mást csak figyelem a környezetem, azt nem érzem elveszett időnek. Otthon nem is tudok tanulni sem, a csönd nem jó, nekem zaj kell hozzá, jöjjenek-menjenek körülöttem az emberek. Szerencsére könnyen tanulok.

– A próza vagy a vers áll közelebb Önhöz?

– A verses drámát is úgy mondom, hogy érthető legyen. Egyébként nincs különbség. Verset sokat mondtam a tv-ben, de lemezen is, pl. a József Attila válogatásban is rangos kollégák társaságában mondhattam verset.

– Milyen a kapcsolata a kollégákkal?

– Aki engedi, ahhoz jól viszonyulok, nem számít, hogy 70 vagy 50 vagy 28 éves az illető. Az utóbbi időben nagyon jó a kapcsolatom Őze Áronnal, Jászai Lacival, Végh Péterrel. Az emberi, a kollegális kapcsolatokban egy dolgot tartok fontosnak: az őszinteséget, bármennyire naivnak, idealisztikusnak, netán furcsának tűnhet ez a megállapítás. Az őszinteség nálam az első, ebből meg lehet állapítani, hogy milyen emberrel hozott össze a sors.

– Úgy látom, rendkívül érzékeny ember.

– Így van. Amikor már nagyon a mélyponton vagyok, akkor mindig jön egy levél, vagy egy jelzés… A múltkor is, a La Mancha lovagja előadás végén két kisgyerek virágot dobott föl a színpadra. A kollégák szóltak, hogy vegyem föl, az enyém. Nem akartam elhinni. Kétszer is odaintettem a gyerekeknek, hogy nekem hozták a virágot? Amikor lelkesen bólogattak a színpad szélén, odamentem, megpusziltam őket és úgy bőgtem, mint egy kis kölyök. Ilyenektől marad az ember életben, impulzust kaptam, hogy érdemes tovább csinálni.

– Nem panaszkodhat, a Bellában is nyíltszíni taps fogadta.

– Olyan boldog voltam, hogy az elmondhatatlan. Ugye csak beszélnek a grófról, hogy így a gróf, úgy a gróf, szóval rendesen elő van készítve, s ahogy megjelenek a színen az olyan, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Szomory zseniális, be is jött a taps. Ettől, hogy így indult a dolog, én olyan tartást kaptam, hogy ez az előadás sikerült a legjobban. Az is igaz, hogy nem vagyok olyan, mint a gróf, nekem meg kellett küzdenem ezért a szerepért. Ezért boldogít a siker talán jobban, mint máskor. Szomory közérthető, stílusos, könnyes-mosolyos, hozzáteszem humoros, ironikus és önironikus is. Amíg színház van, szerintem Szomory nem megy ki a divatból. Végre úgy írtak a premier után az előadásról, hogy abból a gödörből, – hozzáteszem, aminek az egyik részét épp az újságírók ásták! – végre kezd a színház kijönni.

– Én nagyon szeretem a Tündöklő Jeromos előadást is.

– Mindenki szereti, aki eljut és megnézi. De itt jókora keserűség is van bennem. Borzasztóan elkeserítő dolog, hogy legutóbb is nagyon kevesen voltak. Az igaz, hogy aki megnézte, az jól érezte magát, és a kevés néző is ugyanakkora sikert csinál, mint a telt ház, lement a négy tapsrend. Én unom már azt mondani, hogy a szervezés, meg a reklám. Nem elég, hogy bemutatunk valamit, és belterjesen megírja a SZÍN-VILÁG, amit csak a Nemzeti Színház tagjai és nézői olvasnak. Szép lesz az utókor számára, hogy volt ez a lap, de kinn a standokon is terjeszkedni kellene, mert túl belterjes a lap. Borzasztóan sajnálom, hogy ez így működik, mert talán működhetne másképpen is. De azt hiszem, ezzel nem mondtam újat, mert a színházon belül mindenki tudja, hogy így van.

(Benyúl az aktatáskájába, ahol bámulatos összevisszaságban találhatóak a jegyzetek, iratok, gyufa, toll, fésű, desodor, magyar kártya, rádiójáték kézirata, Shakespeare: Tévedések vígjátéka szövegkönyv. Kiemel egy kétoldalas iratot és megígéri, hogy a beszélgetés végén majd megmutatja, hogy mi az.)

– Látom, már készül az újabb premierre. Májusban lesz a Tévedések vígjátéka. Mit játszik benne?

– A herceget. Csak az elején, meg a végén van szerepe. Elolvastam, színészileg láttam benne fantáziát, elfogadtam. Egy Angliában élő magyar, Bruck János rendezi, mai környezetbe helyezte, én is öltönyben leszek, remek új fordításban tanuljuk a szöveget, érthető, szellemes. Az olvasó-próbán még nagyon derűs voltam. Azóta vannak kétségeim. Közben fölajánlották, hogy játsszam el Csipet doktort is, hiszen soha nincsenek együtt a színen a herceggel. De nem tudtam összeegyeztetni a dolgot, így visszaadtam Csipet szerepét.

– Ritkán látjuk mostanában vígjátékban.

– Pedig nagyon szeretem, az utóbbi időben hiányzik is, megmondom őszintén. Iglódi kérte, hogy játsszam el a herceget, mondtam jó, de cserébe majd kérek egy igazi vígjátéki figurát. Talán ha keresnék magamnak egyet, ha javasolnék, akkor lehetne is, mert szerencsére megvan a kommunikáció a vezetés és köztem.

– Beszélgetésünk estéjén a Bánk bán Biberach-ját játssza a Várszínházban, találkozott már pályája során a Bánk bánnal?

– Nem ez az első, és nem is vágyom többre. Illetve kíváncsian várom és nagyon is érdekel, hogy lesz-e valami Benkő László: Bánk bán rock-operájából? Az izgatna.

– Nagyon közel áll Önhöz a modern zenés színház, ugye?

– Itt van a La Mancha lovagja, imádom, az életem csúcsa. Senki nem tudja, hogy milyen borzasztó érzés volt, hogy majdnem egy fél évig nem tudtam elénekelni, mert olyan beteg lett a hangszálam. Egy bevérzett, ödémás hangszalag-gyulladást kaptam, a tetejében az első orvos nem is jól kezelt. De végül is a legjobb színházi gégész, Balázs Boglárka rendbe hozott, csak akkor meg nem mertem elhinni, hogy már gyógyult vagyok. Eleinte dúdolni sem mertem, Boglárka biztatott, jól vagy, csak ember kell a hangod alá. Azaz hozzam magam pszichésen rendbe, és akkor menni fog. Hála Istennek azóta megy is. Életem egyik fő pillére a La Mancha.

– Van-e szerepálma?

– Mostanában csak a vígjáték után meg a zenés darabok után vágyom, egy komoly álmom van: a III. Richárd.

– A beszélgetésünk során többször említette a játék szót, mindenféle viszonylatban. Ennyire fontos a játék az életében?

– A játék – ne így nevezzük –, a felszabadult öröm inkább. Volt részem benne, még a pályámon is. Az utóbbi időben nagyon meg kell küzdeni ezért az örömért. Nem a korom miatt, különben is nem is akarom elhinni, hogy májusban már 45 éves leszek. A kortól függ, ami körülvesz, nem igazán kedvez ez a kor a felszabadult örömnek, a játéknak.

(Ekkor kézbe vette azt a két oldal írást és felolvasta. Megrendítően szép gondolatok sora volt. Az évadzáró társulati ülésen kívánja fölolvasni, csak hogy megossza kollégáival érzéseit. Jó lenne, ha az olvasókhoz is eljutna Szakácsi Sándor eszmefuttatása.)

Computer Mosaic KFT.