SZAKÁCSI SÁNDOR

Legalább négy dolgot említhetnénk, amitől, amiért izgalmas, érdekes lehet a Nemzeti, a régi-új Magyar Színház első premierje. Már a névváltoztatás furcsasága is megérné a színimisét. Aztán itt van Csiszár Imre, aki tíz évvel a „rapid kirúgatása” után ismét rendezőként dirigálja az Izabella téri társulatot. És akkor még nem beszéltünk a szerző, Molière szerelmi őrületéről vagy éppen Szakácsi Sándorról, aki A nők iskolája főhőseként átlép az érett férfiak szerepkörébe.

– Hát igen, lassan vége az ifjú, szerelmes hősök korszakának – mondja a pénteki premier előtti utolsó percekben.

– Most történik meg velem először a színpadon, hogy a szép, ifjú hölgy másnak mondja azt: szeretlek… Pedig eddig nekem mondták.

– Mintha némi szomorkás hangsúlyt is felfedeznék a hangjában… Ezek szerint nemcsak a színésznőket, a férfiakat is megviseli a szerepkörváltás?

– Nem, nem. Én a magánéletben és a színpadon is pontosan tudom: hol tartok. Legfeljebb a Molière-figura „kétségbeesését” érzékelheti a hangomban. Már hetek óta „ezzel az alakkal” élek. Még az éjszakáimat is elrontja. Néha már arról álmodom, hogy engem is megcsal a kedvesem. Ez nem vicc. Mert Arnolf csak attól retteg, hogy felesége egyszer majd felszarvazza. Éppen ezért magához vesz egy négyéves kislányt, akit saját elképzelése szerint neveltet a zárdában. Mert ugyebár a nő verve jó! Illetve még ahhoz is buta legyen, hogy megcsalja férjét. Már az alapötlet elfogadása is ellenkezik minden porcikámmal. Én ugyanis imádom az okos, magabiztos, talpraesett nőket. Ráadásul Csiszár is „beerősít” a lányka megaláztatásába. De ezt a rendezői ötletet nem árulom el – hadd legyen meglepetés a nézőknek.

– Nyugodtan beszélhet róla; mire a cikk megjelenik, már lement a premier is.

– Nem elég, hogy Arnolf minden tettével, lelkével bántja a lányt, de még kutyapórázon is tartja. Ezt nagyon nehezen emésztettem meg. A lényeg az, hogy én még premier előtt ennyire nem féltem.

– De miért? Végigjátszotta a világ és a magyar irodalom legnagyobb szerepeit, Hamlettől Biberachig.

– De Molière-rel most találkozom először. Őrülten nehéz szerep. Két órán át szinte állandóan a színpadon vagyok, többnyire kettesben vagy egyedül. És mindig én beszélek. Mire véget ér a darab, szellemileg és fizikailag is lerongyolódom.

– Gondolom, a rendező is keményen megdolgoztatta. A hírek szerint nem kíméli a színészeket. De van abban némi  „pikáns” színezet is, hogy Csiszár Imre a névváltoztatás után újra rendezhet az Izabella téren.

– A két dolog nem függ össze. A rendező neve már korábban is felmerült. Pikáns? Én ezt a névváltoztatási döntést inkább szomorú dolognak mondanám. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az új felépítése előtt megszüntették a régi Nemzetit. De ezzel különösebben már nem foglalkozom. Lezártam magamban az ügyet.

– Nyolc kemény esztendő után a  „lezárás” nem lehetett olyan egyszerű.

– Hát igen, közben annyira leterheltek, hogy arra sem maradt időm, hogy esetleg más színházakban, más rendezőkkel is dolgozzam. Pedig hívtak. És ezt nem panaszként mondom.

– Legfeljebb kevesebb publicitást kapott. Pedig korábban, ha Szakácsi valahol megmozdult, máris címlapra került.

– Ez sem az én bűnöm. Ebből a szempontból kicsit örülök is a névváltoztatásnak. Úgy érzem, megszabadulunk a Nemzetit körülvevő álságos helyzettől is. Amikor 1992-ben Sík Ferenc meghívott a társulatba, a televízió híradósa arról kérdezett: „akkor ön most belépett az MDF-be is?” Csak annyit mondtam: „elnézést, én színész vagyok, nem politikus”. Amióta itt vagyok, a végigélt kemény vitákban is, egyedül a színészet hivatásának, mesterségének kívántam megfelelni. Ennyi.