DE SADE MÁRKI: SZAKÁCSI SÁNDOR


„Mit akarsz még e forradalommal
hová vezessen
nézd e veszendő lázadókat"

Szakácsi Sándor a Pinceszí­nházban került a szí­nházművészet vonzásába. A Főiskolán 1974-ben végzett. Első szerződése a Szolnoki Szigligeti Színházba szólí­totta. 1975-től a Ví­gszí­nház tagja volt, majd 1987-től a József Attila Színház társulatában játszott. 1989-től több éven át szabadfoglalkozású szí­nész volt. A Jászai Mari-dí­jas szí­nművész 1992-től a Nemzeti Színház tagja.

– Fantasztikus szerepekben bővelkedő pályafutása a Liliomfival kezdődik, s meglehetősen hosszú, küzdelmes út vezethetett de Sade márki szerepéig. Mi az, amire legszí­vesebben emlékszik?

– Nagyon boldogan gondolok egész pinceszí­nházi amatőr korszakomra, s a Főiskolára is. Nagy sikereim voltak, s egy gyönyörű évet töltöttem Szolnokon is, ahol öt különböző nagy szerepet játszottam Székely Gábor szí­nházában. Ott aztán folyamatosan a szí­nház lázában égtünk, az énekes zenéstől kemény drámáig mindent csináltam. Ennél ideálisabb pályakezdés egy szí­nésznek nem kell, s csak azért mentem el, mert előszerződés szólí­tott Várkonyi Zoltán Ví­gszí­nházába. A Liliomfi után a Kutya testamentuma következett, aztán az Ózban a Totó kutya - irtózatosan hálás szerep volt -, majd Gobbola az Állí­tsátok meg Arturo Uit cí­mű darabban, végül a Képzelt riport Józsefe, s mellettem Eszter Csomós Mari volt! Később a Ví­gszí­nházban is eljátszottam ezt a szerepet Almási Éva, Bánsági Ildikó, majd Kovács Nóra voltak a partnereim. Ott ez volt az egyik nagy boldogságom. Amí­g Várkonyi Zoltán élt, a Ví­gszí­nházban is nagyon jókat játszottam, de azután nekem ott állandóan harcolni kellett. Egyszerűen sorban állás volt. Az, hogy én jó beugró voltam, engem időnként a sor elejére tett, de nem éreztem a tökéletes bizalmat, s ezt aztán nem sokáig bí­rtam. A beugrások végül is mindig nagy örömek voltak, mert ezekben én éreztem a kihí­vást és mindig hangzatos sikerrel teljesí­tettem. Mégis egész ottlétemre jellemző volt a harc a szí­nházzal és önmagammal. A Csontváry például kifejezetten azért került be a műsorba, mert kerestem valamit, amivel bizonyí­thatok. Fél évig dolgoztunk együtt Kis Irénnel az í­róval és Valló Péterrel. A stúdióban mutattuk be, végül nagy sikere lett, TV- változat is készült belőle, amelynek az volt a különlegessége, hogy egy nekifutásra vettük fel. Nagy boldogságom volt még a Fej vagy í­rás Darvas Ivánnal, aztán a Bulgakov darab, az Őfelsége komédiása, amiben a hősszerelmest játszottam, aztán a Kőműves Kelemenben Boldizsár, Lysander a Szentivánéjiben, Szakhmáry Zoltán az Úri muriban, s emlékezetes volt a beugrásom a Harminc éves vagyok cí­mű musicalbe, ahol újra kellett énekelnem a legnehezebb számot, akkora sikerem volt, s ez egyáltalán nem volt szokás az ilyen daraboknál. Aztán jött a József Attila Színház, ahol először fogadott tapssal szí­npadra lépésemkor a közönség, a Me and my girl cí­mű musicalben. Ott nagyon szerettem még Gáspár Margit a Császár messze van cí­mű darabjában Figurás szerepét. Nagy öröm számomra az is, hogy a Rock Színház születésénél ott lehettem. Első produkciójukban, a margitszigeti Evitában Che Gevarrát játszottam, s később is számtalan nagy szereppel örvendeztettek meg. A szabadúszó korszakomat egyébként nagyon élveztem és számomra teljesen váratlanul jött Sí­k Ferenc megtisztelő ajánlata, hí­vása a Nemzeti Színházhoz. Itt aztán bizalomban nem volt hiány. Hatalmas és gyönyörű szerepeket játszottam, s játszhatok... Páskándi darabjában kezdtem a Tornyot választok Apáczaijával, aztán jött Biberach a Bánk bán-ban, majd a szerepek szerepe: Hamlet, s folytathatnám a sort... Mégsem mondom, hogy nem jutott eszembe ez alatt az öt év alatt, amióta itt vagyok, hogy el kéne menni, de ez nem a szerepek, hanem a körülmények miatt volt. Amikor a L’art pour l’art dolgok, a fölösleges álmunkák, az álfeszültségek, a pozicióharcok, vagy nem is tudom hogyan nevezzem - tudja azt mindenki, hogy miről beszélek - úgy marnak bele az emberbe és úgy veszik el az energiáját, a hitét, a kedvét az egésztől amit csinál, amit egy ponton túl nem szabad elveszí­teni, mert fásultan, szomorúan nem szabad szí­nházat csinálni.

– Szavai sejtetik, hogy néha nagyon nehéz lehetett. Például a Hamlet premierjén. Igaz, hogy bombariadó volt? Hogy lehet egy ilyen helyzetet túlélni?

– Hát úgy, hogy sí­rógörcsöt kaptam. Olyan rohamot, hogy már rég átöltöztem és még mindig tartott. Szerencsére voltak itt vendégeim, akik eltakartak, mert hát a közönség között kellett kijönni. Nagyon hosszan tartott, legalább félórán át egy olyan idegrángásos sí­rás. Ez az egész rémtörténet azonban már összefügg a Nemzeti Színház körül folyó csatározásokkal. Meg kell mondanom, hogy mikor idejöttem nem számí­tottam arra, hogy ez lesz. Nem is értettem, amikor mondták: „Na, Te se tudod mibe jöttél!" - Én meg mondtam, hogy „Színház ez itt, nem? Szeretek játszani, jó szerepeket kapok." S hihetetlenül pofára ejtő dolog volt, amikor szép lassan kezdtem észrevenni, hogy sokszor csak önmagunkban dolgoztunk, hogy nem figyeltek oda, hogy nem az igazságot í­rják, hogy oda-vissza fölösleges viták, mondvacsinált ellentétek dúlnak, s ahelyett, hogy a szí­nház működne, csinálná a dolgát, ahelyett vitatkozik. Ugyanakkor a sajtó, a kritika vagy figyelmen kí­vül hagyja az itt született előadásokat, vagy alapvetően bármilyen a produkció, rosszat í­r, vagy ha jó, akkor inkább nem í­r, személyeskedik, megengedhetetlen hangon gúnyolódik. Olyan differenciákat tesz az itt dolgozó szí­nészek és a bárhol máshol dolgozók között, ami hányingert keltő. Tehát eleve attól, hogy valaki itt van, nem ütheti meg igazán a mércét, mert itt „csak" szí­nészek vannak, mí­g máshol művészek.

–  Biztos vagyok benne, hogy ez mindenkinek fáj, aki végigcsinálta ezeket az éveket, mégis vállalta valamiért. Hiszen én is itt vagyok, mert az ember folyamatosan reménykedik, s mintha az utóbbi időben lenne valami változás...

– Talán megenged egy személyes kérdést is. Miközben ezeket a csodálatos dolgokat játszotta, s elszenvedte ami kiszabatott, a saját életét meg tudta szervezni? Van családja, gyermekei?

– Nincs. Gyerekem sajnos nincs, de van egy Kedvesem, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert Ő fogott vissza. Segí­tségével a saját egyéniségem keretei között váltam egy kicsit józanabbá. Nem vagyok annyira önpusztí­tó, mint mondjuk tí­z évvel ezelőtt. Tudok figyelni magamra, mert az embernek kondí­cióban kell lennie ahhoz, hogy ezeket a nagy szerepeket végig tudja csinálni. S akkor a magánéletem olyan gondjairól már nem is beszélek, mint a szüleim elvesztése, az egyedüllét, a majdnem apátia, a szorongások, félelmek. Ezekkel mind meg kell küzdeni, s igazán csak a szerepeim tudnak segí­teni és ennek már nem is szabad megváltoznia, mert nem szeretnék nagyon más lenni, mint amilyen vagyok. Tényleg a szí­nház az életemben a legfontosabb, a szerepeim, azokat próbálom úgy élni, hogy a saját életem részévé váljanak és semmilyen módon ne csak pénzkereseti forrássá, vagy munkává, és nagyon haragszom mindazokra, akik ettől elveszik az ember örömét, ambí­cióját, és a hitét.

– Nem tévedtem. Útja de Sade márki alakjáig valóban nehéz volt, még akkor is, ha a felületes szemlélő csak a szinte műfaji korlátok nélkül alkotó, nagy feladatokkal elhalmozott művészt látja. Mely szerepeit tekinti leginkább a márki elődeinek?

– Talán Gobbola volt az első ilyen szerepem, amit még Szolnokon játszottam, aztán a Kőműves Kelemen Boldizsárja. Nagyon jó az is, hogy előbb találkoztam a Hamlettel, mert bármilyen furcsa, ahhoz is kapcsolódik és szerintem Don Quijote és Peer Gynt is előzményének tekinthető. Ezek furcsa módon, mintha nem tartoznának de Sadhoz, de hát mindegyiket én játszottam, átszűrve magamon, s ez a dolog az emberben belülről összerakódik. Ha több ember játszotta volna ezeket a szerepeket, nem í­gy gondolkodna a márkiról mint én, akinek alkalmam volt őket magamévá tenni, egészen az Oszlopos Simeon Kiss Jánosáig, akinek talán a legtöbb köze van hozzá. De rokona Biberach a Bánkból és Tündöklő Jeromos is, meg a kikiáltó Gáspár Margit darabjából, aki egy kicsit forradalmár is volt...

– Tehát minden olyan szerephez köze van, amelyben az ember valamilyen módon ellenkezik valamivel, ami körülveszi. A differencia talán csak az, hogy de Sade már mindennek a végén van, már végérvényesen belefáradt ebbe a dologba, már mindent kipróbált, s most mégis, egy adott helyzetben, itt, az úgynevezett bolondokházán belül lehetősége van mintegy újra végigpergetni a forradalmat magának és a hatalom képviselőjének. Tehát valamilyen módon mégiscsak ott van még szerintem a lázadás csí­rája benne, mert különben nem csinálná meg ezt az „előadást". A lényeg az, hogy provokálni akar valamilyen módon és akkor a legboldogabb, amikor a bolondok önmaguktól kezdenek el produkálni, tehát nem a de Sade által megí­rt szöveget mondják, hanem kilépnek a szerepükből, azaz valamilyen módon lázadnak a körülményeik ellen. S nem szabad azt sem elfelejteni, hogy de Sade í­rta meg azt is, amit Marat szájába ad, tehát valahol, valamelyik énje ő, azaz önmagával való vitatkozás tulajdonképpen a darab, amelynek egy pontján de Sade el is mondja „Én nem tudom mi vagyok inkább, hóhér, vagy akit szétdarabolnak."

– Nem érzi problémának, hogy de Sade márki életéről nagyon keveset tudnak az emberek? Mennyire nézett utána a valóságos, élő embernek?

– Nekem többfajta módszerem van, ha egy szereppel találkozom. Van amikor utánamegyek, utána olvasok és van amikor direkt nem akarok tudni semmit, mert a darabot akarom életre kelteni. Talán emlí­tettem, hogy már találkoztam Robespierre szerepével is egy Tv játékban, tehát a Francia Forradalomról annyit tudok, amennyi ehhez kell. S azt is tudom, hogy de Sade márki tulajdonképpen í­ró volt, az egzisztencialisták tekintették egyik első elődjüknek, továbbá, hogy valamikor forradalmár volt, hiszen ezt a darabban is elmondja: „Mikor a Bastille fogja voltam már feljegyeztem téziseimet", s hogy ő valójában politikai fogoly volt az elmegyógyintézetben, ahol utoljára próbálkozik meg valamivel, - s most már a szerep lényegéről beszélek - hiszen ő írta ez egész darabot, amelyet előadnak a közönségnek és a hatalomnak. Megkorbácsoltatásának szimbolikus jelentésén túl az a funkciója, hogy felidézze magában azt az állapotot, amiben ő ezt a forradalmat aktívan csinálta. Az egész darab úgy van megírva, hogy provokálja a benne játszókat is, hogy már a szöveg korlátait se tűrjék el, s rá vannak kényszerí­tve anélkül, hogy erről ők tudnának, hogy a maguk módján csináljanak valamit. Ez az egész, hogyha összeáll, nagy szembesí­tése lehet egy generációnak önmagával, meg a mai napokkal, ezzel a nagy bolondokházával, amiben élünk, s valami hihetetlen szánalmat és önfelismerést kéne keltenie azokban, akik nézik. Ez lenne szerintem a cél.