EZ EGY MAGÁNYOS SZAKMA





Tizenöt éve minden gimnazista szerelmes volt belé. Szakácsi Sándor tüneményes indulása nagy színészkarriert ígért. Emlékszünk az Evitára, melyben Che Guevaraként remekelt, de aki sosem látta, az is ismeri, hiszen ő adta a hangját például Cooper ügynöknek a Twean Peaksben. Szeretettel köszöntjük a Magyar Színház művészét közelgő ötvenedik születésnapján.

Idén lesz ötvenéves. Melyik hónapban született?

Májusban.

Akkor Bika; kitartó, hűséges és munkabí­ró.

Kitartónak kitartó vagyok, az igát húzom. És hogy mennyire vagyok hűséges? A hivatásomhoz nagyon, a mostani kapcsolatom pedig már 12 éve tart. Az elveimet nem változtatom, én már biztos nem tudnék belekezdeni vállalkozásba és semmi olyasmivel sem tudnék foglalkozni, ami nem a hivatásom. És médiasztár sem lett belőlem.

Médiasztárrá válik valaki, vagy csinálják?

Csinálják. Rólam egyszer réges-régen talán Koltay Tamás í­rta le a Tükör cí­mű újságban - tehát nem tegnap volt -, tökéletesen ráérezve arra, ami bennem van -, hogy Szakácsi szupersztár lehetne, de nincs meg benne az ehhez szükséges megalkuvás. Lehet, hogy más szót használt, mindenesetre nagyon eltalálta. Azt is í­rták rólam - és ez is igaz -, hogy engem időről időre újra felfedeznek.

Kerestem, hogy van-e honlapja, de nem találtam.

De lesz. Most küldtem vissza a honlapon megjelenő szöveg javí­tott változatát. Egyébként a Pesti Magyar Színház csinálja ezt a portált a szí­nészeinek.

Nekem valahogy mégis természetes volt, hogy nem találom a honlapját.

Miért?

Mert az annyira modern és virtuális dolog, és valahogy nem illik magához. Számomra van ennek olyasfajta felhangja, hogy elektronikus áruvá válik a szí­nész.

Magamtól soha nem jutott volna eszembe internetes honlapot készí­teni, de semmiképpen se válok elektronikus áruvá azért, mert lesz egy honlapom. Csak a tények lesznek olvashatók rólam, a szerepeim, a dí­jaim, a pályán eltöltött éveim száma, ilyesmi. Személyes és magánéleti dolgoknak itt nincs helye, pontosan azért, mert bárki megnézheti, és én bárkinek nem akarok magamból többet kiadni, mint amit szí­nészként tudhat rólam. Egyébként erről jut eszembe, hogy mostanában kaptam egy menedzserirodától adatlapot, ők csak művészekkel foglalkoznak, és felsorolták, hogy miben tudnának segí­teni. Első menetben elküldtem az adatlapot, aztán visszahí­vtak, hogy fotókat készí­tenének, meg beszéljünk arról, hogy pontosan hogy s mint legyen. Azt válaszoltam, hogy majd visszahí­vom őket, és most éppen gondolkodom rajta, hogy akarom-e én ezt egyáltalán? Nem vagyok biztos benne, hogy van kedvem válogatásokra járni, ahol megnéznek, mert ha valakinek én kellek, akkor megtalál. Más kérdés, hogy ha szükséges, akkor természetesen próbafelvételre elmegyek, de mindig van bennem egy rossz érzés. Az ilyen alkalmakkor nem vagyok olyan, mint amilyen igazából, mert zavar ez a helyzet. Azt érzem, hogy nem bí­znak bennem, és vizsgálgatnak, vizsgáztatnak. A premiereket is utálom, mert mindig akkor vagyok a legrosszabb. A mai sztárok közül nagyon soknak van saját, különbejáratú menedzsere. Érdekes, hogy én azt sem tudom elképzelni, hogy valaki helyettem tárgyaljon, pedig hát milyen jó lenne, ha az ő képéről égne a bőr, amikor 10 ezer forintokért kell viaskodni. Ezt a részét borzalmasan utálom.

Én úgy érzem, hogy az utóbbi öt évben bolondult meg ennyire a világ, addig a helyükön voltak a szí­nészek. Sinkovits Imrének például nem volt szüksége menedzserre.

Hogy a csudába lett volna? Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy vele öltözhettem a Nemzetiben, és megkaptam azt az ajándékot, hogy szeretett, megbeszélte velem a világ dolgait, és megtaní­tott rengeteg mindenre az életről. Ami a művészet elüzletiesedését illeti, persze bizonyos fokig mindig köthető a hatalomhoz, de elsősorban mégis az emberek mentalitásához, a hatalmi helyzetbe került emberek nézeteihez. Nyilván háttere is van a dolognak, de a lényeg mégis az, hogy hogyan csoportosí­tják a rendelkezésre álló összegeket. Úgy érzem, hogy kialakult egy szemlélet, ami szerint a szí­nház nem fontos, csak azoknak, akik csinálják, és azon keveseknek, akik még akarnak szí­nházba járni, de nem mindegy nekik, hogy mit látnak. Úgy érzem, hogy a televí­ziós műsoroknak, a rettenetes matinéknak és a szörnyűséges sorozatoknak köszönhetően kialakult egyfajta közönségigény, ami nagyban a szí­nvonal felhí­gulását eredményezte. Úgy is mondhatnám, hogy az értéktelen dolgok felértékelődtek. Az a baj, hogy ez a folyamat észrevétlenül áthat mindent, sőt, bennünk sem tudatosul, amikor megérint minket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy magamat is rajtakapom, hogy másképpen gondolok most dolgokat, mint ezelőtt tí­z évvel, pedig nagyon szeretnék úgy gondolkozni, mint akkor.

Például?

Eszembe jutott már, hogy mit csinálnék, ha egy cég kiválasztana reklámarcnak. Amikor elkezdtem a pályát, rengeteg lehetőségem lett volna, mert jóképű voltam és fiatal, mégis minden reklámlehetőséget visszautasí­tottam, mert azt mondtam, hogy nem, én szí­nész vagyok. Aztán megváltozott a világ, ez a dolog már mást jelent, és úgy érzem, hogy én is tehetnék magamnak engedményeket, mint ahogy vállaltam is már, hogy hangja legyek reklámoknak. Csak hogy érthető legyen a dolog, egy ilyen munkáért több pénzt kaptam, mint a TV-ből két vers elmondásáért, azt pedig mondanom se kell, hogy mennyivel több munka - a szí­vem, a lelkem, a gondolataim, a tudásom - van két jól elmondott vers, mint egy hangzatosan felmondott reklám mögött.

A háború előtt volt egy lista a fizikailag, szellemileg legmegerőltetőbb munkákról, és azt hiszem, hogy az első háromban voltak a szí­nészek.

Ezt most is í­gy van, sőt, egyre megerőltetőbb, feltéve, hogy az ember foglalkoztatott szí­nész, mert akit ma nem foglalkoztatnak több helyen, az becsukhatja a boltot.

Hamarosan megnyí­lik az új Nemzeti Színház. Milyen a hangulat a régiben?

Szabadabban gazdálkodhatunk, keresgélhetünk a darabok között, nem kell olyan nagy szigorral védenünk az arculatunkat, nincs előí­rva már, hogy mit játszhatunk. Azt még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, mert az igazság az, hogy a hangulat inkább pesszimista; persze lehet, hogy ez megváltozik. Egy éve ocsúdunk abból az állapotból, hogy egyik napról a másikra elvették a nevünket. Lehet ezt indokolni, meg magyarázni, és megkockáztatom, hogy értem is, csak éppen megérteni nem tudom. Ugye, érzi mi a különbség?

Nekem az a benyomásom, hogy nagyon kevés jelenik meg a sajtóban arról, hogy mi is történik a Magyar Színházban.

Amí­g Nemzeti Színház voltunk, addig bántottak, mióta Magyar Színház vagyunk, kétségtelenül nem bántanak, de nem is foglalkoznak velünk. Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az Asztrikra odafigyeltek, a Don Quijotéról is í­rnak, kifejezetten jó kritikát kapnak.

Pozsgai Zsolt Asztrikról szóló darabjáról azért olvashatunk sokat, merthogy volt körülötte egy jó kis botrány, hogy a pécsi püspök tiltakozott Gizella ábrázolása ellen, noha a történelmi hitelességnek tökéletesen megfelelt ez a kép.

Szemlélet kérdése, Gizellát itt emberként ábrázolják, de semmi olyan nincs benne, amitől ellenszenvessé válna. A darab arról szól, hogy István halála után a környezetéhez tartozó emberek megpróbálják a saját életüket rendberakni, a saját céljaikat megvalósí­tani, ezt a helyzetet megoldani. Hogy pont Asztrik és Gizella mond el alapvető emberi igazságokat, ez egy másik kérdés, mindenesetre itt éppúgy, mint a jó drámák bármelyikében, alapvető emberi problémákról van szó, történelmi személyeken keresztül. A szí­npadon, vagyis a pécsváradi apátságban ezek az emberek együttműködésre vagy vitára kényszerülnek, ki-ki a céljai megvalósí­tása érdekében. Ez egy feltételezett szituáció. Nekem leesett az állam, amikor a pécsváradi püspök elkezdte ezt bántani. Egy éve ott volt már a darab, senkit nem zavart. Bizonyára most nyí­lt ki valamire a szemük, kétségtelen, hogy az egyetlen, kicsit nevetségesebb figura a darabban a pécsváradi püspök, aki Istennek kissé rövidlátó szolgája. Mindezek mellett elsikkadt az, hogy Pécsváradon szí­nházalapí­tás történt, ahol azok az emberek, akik ezért a szí­nházért rengeteget dolgoztak, a premieren igazi, boldog könnyeket sí­rtak.

Milyen érzés kortárs darabot játszani, az, hogy az í­róval meg lehet beszélni, mit és hogyan akar?

A mi esetünkben ez olyannyira szoros együttműködés volt, hogy hihetetlen rugalmassággal maga Pozsgai Zsolt rendezte a darabot; még azt is megbeszéltük, hogy mi szí­nészek úgy érezzük, hogy a szövegen változtatni kéne, vagy ezt-azt kihúzni. Mi segí­tettünk neki, ő pedig hagyott minket szárnyalni, és azóta is ha csak tud, minden egyes előadásra eljön, és boldog, hogy láthatja, mert olyan ember, akinek minden cselekedetét áthatja a szí­nház iránti őszinte szeretet. Asztrikot játszani csodálatos volt, de ha van valami, amivel tökéletesen azonosulni tudtam, akkor az a Don Quijote, mert én is ilyen vagyok.

Külsőre is.

De belsőleg is. Azt hiszem, hogy ez az a szerep, amire a legtöbb pozití­v visszajelzést, szeretetet, sikert kaptam vissza. Én ezt a szerepet többször, több fajta előadásban játszottam. Nagyon hiszek abban, hogy a szerep megtalálja a szí­nészt, hiszen ezt a figurát rádióban, szabadtéren játszottam már, ezt az előadást pedig már második felújí­tásban játszom, tehát nagyon megtaláltuk egymást. Sőt, már a felvételire is ebből készültem.

Azt hiszem, hogy Don Quijote nem is annyira regényalak, mintsem inkább egy emberi viselkedésfajtának az összegzése.

Igen. Nem véletlen, hogy az önéletrajzi könyvemnek is azt a cí­met adtam, hogy Thália szélmalmai között. A szélmalomharcot én nem úgy értem, hogy az hiábavaló küzdelem volna. Körbeí­rhatnám a dolgot, de tudok rá egy pontosabb választ. Az első premierre kaptam az egyik kollégámtól egy Don Quijote grafikát, és az volt ráí­rva, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert nagyon kevés a Don Quijote és egyre több a szélmalom. A szélmalom az álmok megvalósulásának az akadálya. Minden szélmalom, ami megakadályoz abban, hogy jobb, szebb életed legyen, és minél többet valósí­ts meg abból, amihez tehetséged van. Nem akarok összegezni - nem fogok holnap meghalni -, de amikor ötven felé jár az ember, akkor elgondolkozik azon, hogy amikor 18-20 évesen elképzeltem, hogy milyen leszek ötvenévesen, kicsit több mindent reméltem, mint amennyi megvalósult.

Mi hiányzik?

Nagyon sok sikerem volt, és tulajdonképpen most is sikeres vagyok. De nem gondoltam, hogy napi gondjaim lesznek. Ahogy halad előre az időben az ember, egyre több és egyre másfélébb dolgokat kell megvalósí­tani, és í­gy ötven felé rádöbbenek arra, hogy nem lehet teljes életet élni, mert ahhoz több száz év kéne. Így csak annyi marad, hogy bele-belekapjunk ebbe-abba.

Bele lehet ebbe nyugodni?

Nem. Ilyenkor kezdi az ember érezni, hogy sürget az idő, szembesülni kell azzal, hogy vajon én vagyok-e a hibás, hogy nem tudtam mindent megvalósí­tani. Mindig arra lyukadok ki, hogy ennek akkor is í­gy kellett volna történni, ha elölről kezdhetném. Valahogy az elismerés hiányzik. A befektetett égésnek, ideg- és szí­vlángolásnak a visszajelzése, azt érzem kevésnek. Vagy legalábbis méltatlannak és pontosan ezért, mert sokkal értéktelenebb dolgok sokkal inkább előtérben vannak. Egy dolog vigasztal, ha bárki a szakmában - és ezt tiszta szí­vvel mondom - elismeréssel beszél rólam - arra nagy szükségem van, mert egyedül érzem magam. Hiába vannak körülöttem, akik szeretnek és akik igazán hozzám tartoznak, ez a szakma mégis magányos. És biztos ez után a beszélgetés után is úgy fogom érezni, hogy bár mindenfélét összevissza beszéltem, mégis marad bennem valami hiányérzet, hogy elmondhattam volna mindenféle fontos dolgot. Pedig tudom, hogy ennek a hiánynak a megszüntetése, az a vágy, hogy megvalósí­tsam mindazt a jót és szépet, amire képes vagyok, az maga az élet.


Farkas Adrienne