SZÁZADVÉGI
DON QUIJOTE
Beszélgetés
Szakácsi Sándorral
Színészéletében
nagyon sok mindent megélt: úriembert, csavargót, forradalmárt,
herceget, Totó kutyát és Hamletet. Szerepemlékekből épített
várában együtt lakik Csontváryval, II. Richárddal, Biberachhal,
Gorcsev Ivánnal, Rezeda Kázmérral, de Sade márkival. Néha
viaskodik velük, vagy menekül előlük kedvenc vendéglőjébe,
ahol mindig ráakadhat jó barát, ismerős. Ott találkoztunk.
Törzsasztalánál üldögélt, sötétkék, görög feliratos
trikóban, és a saját nevét viselő korsóból kortyolgatta a
sörét. Lélekben már útra készülődött, Görögországba.
Előtte még csavargott egy kicsit: kétárbocos vitorláson
bolyongott a barátaival. Szélcsendben hajóztak végig az olasz és
francia Riviérán, Marseille-nél hatalmas viharba kerültek.
Hatméteres hullámokon táncoltak, félelmetes volt. És gyönyörű.
– Mióta tart ez a szerelem a tengerrel?
–
Régóta, pedig hat éve
fürödtem életemben először a sós vízben. Negyvenéves fejjel.
Láttam már tengert repülőről, sőt a Balti-tengert befagyva, de
nem voltam benne. Ez az első találkozás azért is felejthetetlen,
mert akkor mentem először a télből a nyárba. Szabadúszó
voltam, éppen nem játszottam sehol, és elmentünk két hétre a
Kanári-szigetekre. Amikor jöttem kifelé a vízből, elhatároztam,
hogy az első kavicsot, ami a kezembe kerül, hazaviszem. Kihalásztam
egy követ, megnéztem, és bármerre fordítottam, szív alakú
volt. Égi jelnek tekintettem, őrzöm a mai napig. Lehet, hogy előző
életemben matróz voltam, vagy talán az lettem volna, ha nem
vesznek fel a főiskolára. Számomra a tenger minden: nyugalom,
veszély, szerelem, titok, feltöltődés. Legjobban ott tudom
kipihenni magam.
– Élete egyik legnagyobb szerepére, a Hamletre is
hajón készült.
– Tanultam a szöveget, és közben mindenféle játékot találtam ki magamnak. Néztem a vízben úszkáló medúzákat, és azt mondtam, ha most tíz olyat látok, amelyet nem vágott szét a hajó, akkor jó leszek Hamletben. Láttam. Ráadásul utazott velünk egy német turista, aki halálfejes, Hamlet feliratos trikót hordott. Ezt is jó jelnek tekintettem. Be is jött. A Hamlet nagyon tetszett a közönségnek, rengeteg levelet kaptam tőlük, csak keveset írtak róla a lapok. Elhallgatták. Mindazonáltal nem lettem feldarabolt medúza.
– Babonás?
– Nem vagyok babonás, de sok mindenben hiszek. Például abban, hogy több dimenzió létezik, mint három, hiszek az időalagútban, hiszek az ufókban, hiszek abban, hogy nem ez az első életem, és nem is az utolsó. Teljesen hiszek a reinkarnációban. De hát ezt elmondtam már a könyvemben is, amely most jelent meg, a negyvenhatodik születésnapomon. A szerző, Győri Magda itt ült velem, ennél az asztalnál, és magnóra vette minden szavamat.
A
kötet címe Thália szélmalmai között, és valóban mindent
megtudhattunk belőle Szakácsi Sándorról. Azt is, hogy furcsa,
„jelszavas” versekben fejezi ki sajátos véleményét a
világról, a pénzről, a jelenségekről és önmagáról. Vagy
azonos kezdőbetűs szavakból rakja össze a gondolatait, vagy a
kezdőbetűket összeolvasva fejthetjük meg költői üzenetét.
Egyebek között a kritikáról. Íme:
Közhelyesen
Rágalmazó
Idézetek
Tekervényes
Ideológiák
Köznapi
Alkalmazása
–
Úgy érzem, Szakácsi Sándor, a színész nincs jóban a
kritikusokkal, bizonyos értelemben a szakmával sem.
– Csodálkozik? Egyszer azt
is megkérdőjelezték, hogy egy másik színházban vajon megkaptam
volna azokat a nagyszerű szerepeket, amelyeket folyamatosan játszom
a Nemzetiben. Bizonyára nem. Biztos, hogy más színházban másfajta
szerepeket játszottam volna. Igazából én is szeretném tudni,
hogy mit érek. Hogy magamnak… azt nagyjából tudom. De hogy mit
érek kifelé? Azt nem tudom.
–
Ezért nevezik Don Quijoténak. Merthogy folyton
harcol, vívódik. Elsősorban önmagával. Amit aztán mások
félreértenek. Azt sem értették, hogy miért jött el a
Vígszínházból, ahol ugyanolyan jó szerepeket játszott, mint a
Nemzetiben.
– A saját elhatározásomból. Marton László igazgató is azt mondta, hülye vagyok, maradjak, én leszek ott az új Darvas Iván. Erre azt válaszoltam, hogy tisztelem, becsülöm Darvas Ivánt, de engem úgy hívnak, hogy Szakácsi Sándor. A sors fintora, hogy azóta rengeteg olyan szerepet kaptam, amelyet Darvas is eljátszott, egyebek között a La Manchát, életem csúcsszerepét. Nem azért jöttem el, mert nem foglalkoztattak. Mégis úgy éreztem, hogy abban a színházban soha nem lehetek az, aki én vagyok, hanem csak amit elvárnak tőlem. Végül is nem bántam meg. A Nemzetiben ugyan kisebb felhajtással, de olyan szerepek sorát játszhattam el, amilyeneket a Vígben soha. Most viszont megint ott tartok, hogy hamarosan el kell döntenem, meddig maradok? Mi lesz az új Nemzetivel? Hívnak, vagy nem hívnak? Amennyiben a színház felépül, és én nem leszek a jelöltek között, megint elmegyek szabadúszónak. Egyszer már megpróbáltam, és nagyon élveztem. Akkor hívott teljesen váratlanul Sík Ferenc a Nemzetibe. Érdekes, akik meghatározó szerepet játszottak az életemben, már nem élnek. Várkonyi Zoltán az osztályfőnököm volt és utána leszerződtetett a színházába. Sík Feri is elment. Engem az ilyen emberek szeretnek. Bár a kettő nem azonos kategória, de életszemléletben, egyfajta vagabundiában nagyon sok volt a hasonlatosság közöttük.
–
Milyen jegyben született?
– Bika.
A kínai horoszkóp szerint Sárkány vagyok, és az állítólag jó
jegy. Ezt gyakran érzem. Nem vagyok erős, de szívós igen.
Hihetetlen dolgokra vagyok képes. Néha bemegyek előadásra, és
úgy érzem, hogy a jobb kezem nem tudom arrébb tenni két centivel,
mégis végigjátszom a La Manchát, vagy bármit, vagy amikor
elfáradok egy darabban, az is visszatöltődik egy másfajta erővé,
belülről. Az ember bemegy holtfáradtan, lejátssza az előadást,
és kisimulnak a vonásai. A végére megszépül. Hogyha
tényleg ott volt. Ha csak túl akar esni rajta, akkor nem.
De én ezt nem szoktam. Szeretem végigélni azt, amit aznap este
játszom.
– Hogyan
lehet úgy átlényegülni, hogy közben húszfajta dologra figyel?
Partnerre, végszóra, mozgásra?
–
Megmagyarázhatatlan, ahogy a
színész koordinálja a mozgását a szövegével. Miközben vannak
pillanatok, amikor a lelke úgy beindul, hogy elhiszi: ő most azonos
azzal, akit játszik. Nem folyamatosan, hiszen az lehetetlen, de
bizonyos pillanatokban képes vagyok eljutni majdnem a skizofrénia
határáig úgy, hogy közben tudom, mi a dolgom, a színpadon, és
érzelmileg is átélem a szituációt. Mondjuk, egyik
pillanatról a másikra elindul a könnyem. Akkor ez igaz.
A körülmények mesterségesek, de abban a pillanatban az nem
számít.
– Erre
mondják azt, hogy eljött az Isten?
– Az Isten minden előadásra eljön, csak nem mindegyiken jelenik meg. Ez a színésztől is függ, és a közönségtől is.
– Melyik szerepét érezte a legközelebb magához?
– Che Guevarát. Bár nem mindenben értek vele egyet, valójában nem is tudom pontosan, hogy mit csinált, de egy időszakban ő volt nálunk a forradalom, a szabadság szimbóluma. Ezt próbáltam kifejezni az Evitában. Nagy feladatot jelentett számomra Dobó István figurája tavaly az Egri csillagokban. Őt mindig testesebb színészek alakították, én pedig abból indultam ki, hogy belső erővel kell ellensúlyoznom a soványságomat. Ha ugyanis azt mondom, én vagyok a világ legerősebb embere, kiröhögnek. De ha azt mondom, hogy nekem van hitem, akaratom, célom, akkor lecsöndesednek és odafigyelnek rám. Utána rögtön Csontváry jut eszembe és Peer Gynt, meg Robespierre. Robespierre is jót akart, de nem biztos, hogy jót tett. Csontváry nagyon jót akart, de ezt a környezet nem vette észre, és ebbe beleőrült. Peer Gynt viszont az álmokba menekült a valós élet elől.
– Akár Don Quijote. Zavarja, hogy mindig vele azonosítják?
– Életem legnagyobb telitalálata, hogy ezt eljátszhattam. Nekem azért is vannak anyagi gondjaim, eltekintve attól, hogy nem keresek rosszul, mert teljesen mai, századvégi Don Quijote vagyok. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni ezt a mai világot. Nyilván nem fogok lándzsával rohangálni a körúton és hadakozni vélt vagy képzelt malmok ellen, de végül, mint színész, mégiscsak ezt teszem. Próbálom megmutatni az embereknek, hogy létezik egy másfajta életszemlélet is, amire talán már nem képesek, de vágynak rá. Mindnyájan menekülünk a valóság elől, én is, csak nekem az a mázlim, hogy a hivatásomba menekülhetek. A színpadon kiadhatom magamból mindazt, amit a valós életben nem adnék ki. Azt is, hogy milyen fantasztikus öröm lehet az, ha az embernek gyereke születik.
– Jó apa lenne?
– Isteni apa lennék, ezt mindenki tudja rólam, aki közelebbről ismert. Négy gyerekem lett volna eddig. Három abortusz, egy spontán vetélés. Ebben a pillanatban úgy állnak a csillagok, hogy nem jön össze, mit csináljak. Nagyon szerettem volna fiatal apa lenni. És mit hoz az élet? Azt, hogy nincs gyerekem, ugyanakkor egy annyi idős nővel élek együtt, amennyi az első gyerekem lenne. Pontosan huszonhét éves lenne a fiam vagy a lányom, aki nincs, mert elvetettük.
– Még lehet.
– Három lehetőséget kaptam: egyszer más nem élt vele, kétszer én nem akartam, a legutolsónál kezdtem magam beleélni abba, hogy apa leszek. A sors, úgy látszik nem akarta. Most már olyasmiken gondolkodom, hogy mire lennék képes, ha apa lennék: mennyire lennék tőle boldog? Biztosan nagyon. Mennyire lennék tőle ideges? Biztosan gyakran. Furcsa mód az is hogy mennyire lennék tőle magányos? Egyébként minden párkapcsolatomba az a bajom, hogy vannak benne fantasztikus és feledhetetlen pillanatok, érzések, szeretkezések, de igazából mindig rettenetesen, halálosan egyedül vagyok. Sok olyasmi van az életemben, amit nem tudok megoldani mással, csak magammal. Bárkivel éltem eddig, mindig voltak olyan részei az életemnek, amelyekhez a másiknak nem volt semmi köze. Nem azért, mert nem akartam, hogy köze legyen, hanem mert így alakult.
– A
gyerekkora milyen volt?
– Nekem gyönyörű. Pedig a Józsefvárosban születtem, azon a részen, ahol nem igazán idilli az élet. Az én szüleim sem voltak gazdagok – apám, anyám fodrász volt –, mégis megadták a lehetőséget, hogy elvégezzem a főiskolát. Apámmal kijártunk a ligetbe focizni egy kapura, gombfocizni, pingpongozni, Tell Vilmos-kispuskával műanyag katonákra célba lőni. Ízekre, szagokra is emlékezem. A kenyér illatára, a vanília- és csokoládéfagylalt ízére. Akkor még csak ötven fillér volt egy gombóc.
– Negyvenhat éves, elért a pályája csúcsára, mit kívánna még? Mire hajtana rá?
– Semmire. Szeretnék még élni egy darabig, szeretném, ha jobban elismernék, amit jól csinálok, anyagilag is. Nagyon csúnya dolog, hogy ezt mondom, de tényleg azt hittem, hogy erre a koromra már sokkal több mindenem lesz. Ehhez képest negyvenhat éves vagyok, és egyik napról a másikra élek abból, amit keresek, próbálom megvalósítani az álmaim egy részét. Például azt, hogy elmehessek Görögországba, a tengerhez. Ehhez most kölcsön kell kérnem, amit majd megadok az augusztusi fellépésem honoráriumából. Nem vagyok elégedetlen. Ha összeadnám, amit feléltem, nem szükségszerűen, hanem feleslegesen – szórakozásra, cigarettára, italra –, most milliomos lehetnék. Csak nem tudom, jó lenne-e az nekem. Azt szoktam mondani, hogy az embernek van egy olcsó autója, azzal állandóan baj van. Ha viszont jó autója van, azt állandóan félteni kell. Bár az enyémhez jóval egymillió alatt jutottam hozzá, mégis életem első jó autója. Féltem is állandóan. Akkor meg miért kellett? Legszívesebben taxival járnék, ha sok pénzem lenne.
– Mennyit dohányzik?
– Sokat. Naponta másfél-két doboz Marlborót. Egyszerűen nem tudok lemondani a bevett szokásaimról. Arról, hogy beüljek ide. Az utóbbi néhány évben, eltekintve az ámokfutásos estéimtől, éjszakáimtól, az egyetlen szórakozásom az, hogy ide járok. Ahogy befejeztem a dolgomat, bejövök és megiszom két-három-négy-öt-hat korsó sört. Utána hazamegyek. Egy napot sem tudnék eltölteni otthon, a négy fal között. Szükségem van a kimozdulásra, bár igazán nem szeretem azt a világot, amely körülvesz. Mégis szeretek járkálni, sétálni a Váci utcán, a Duna-parton, vagy lemenni Szentendrére.
– Szerelem?
– Néha viharos, mint a tenger. Most szélcsend van. Néha egy kis viharral, mert Kriszta, a kedvesem nehezen viseli el, hogy nem vagyok otthon ülő természetű. A lányom lehetne, mégis ő vigyáz rám. Most is jön értem kocsival, és hazavisz.
Mint
egy rakoncátlan gyereket. Úgy látszik, olvasott a gondolataimban,
mert ezt írta a nekem hozott könyvébe: „Szeretettel egy
gyermeklelkű bohóc-ember, ember-bohóctól, aki nem akar soha
igazán felnőtté válni…”
Vadas Zsuzsa