Látogatóban Szakácsi Sándornál

VALÓSÁG ÉS ÁLOM HATÁRÁN

– Művész úr, a lakás legapróbb részletén is érződik, hogy ide nem egyszerűen bekerültek a bútorok, tárgyak, hanem kiválasztották őket. Mit jelent önnek ez az otthon?

– Nagyon sok helyen laktam már. Hosszú-hosszú évekig béreltem lakást Budapest legkülönfélébb helyein. Laktam a Batthyány téren, a Csalogány utcában, a Boráros téren…, de ez sikerült a legotthonosabbra.  Az előző lakásból tulajdonképpen azért költöztem el, mert picinek éreztem magam benne. Az nagy volt, túlságosan nagy. Ahhoz pedig, hogy úgy építsem át, ahogy igazán szerettem volna, nem volt elég pénzem. Szerencsésen el tudtam adni és megvettem ezt a lakást, a különbözetből jutott az átalakításra. Itt már odafigyeltem a részletekre, a tapétától kezdve a csaptelepig.

– Sok régi bútor került át előző otthonából, itt mégis más a hangulat.

– Ez egy zegzugosabb lakás, ami nekem jobban tetszik. A nappali folytatásaként kiegészül egy 15 m²-es terasszal, amelyet sárga rózsa fut be, és a háztömb belső parkjára néz. Itt nagy fák nőnek, tavasszal virágzó koronákat látok, télen havat, nem lucskos fekete utcát.

– A vakolatlan fal hatását keltő tapéta változatlanul tetszik önnek.

– Amikor megláttam ezt a lakást, rögtön ilyen tapéta jutott eszembe. Tetszik, mert nyerseséget és meseszerű hatást érzek benne, azonkívül Görögországra emlékeztet. Néhány évvel ezelőtt jártam először Görögországban, s ha tehetem, állandóan visszatérek oda, mert egyszerűen beleszerettem Azóta arra vágyom, hogy felépítsem egy görögös hangulatú kis házat.

– Meg tudná fogalmazni, hogy miért szeretett bele Görögországba? Mi hatott önre a legerőteljesebben?

– Ez igazán összetett dolog.  Alapvetően a tenger, a napfény, az emberek, az egész úgy, ahogy van.  A hajlított építészeti formák, a boltívek, a zegzugos pici utcák, a gyönyörű növények, a fehér falakra futtatott pompázatos színes virágok, a hajók (hajómániás vagyok…) és az emberekből sugárzó életérzés, az, hogy imádják, szinte harapják az életet, miközben fantasztikusan lezserek. 

– Úgy tűnik, az összes praktikus feladatot Kriszta végzi el. Hogyan áll ön az élet valóságrészével?

– Én a valóságtól, ettől a mai magyar valóságtól, menekülni szoktam. Erre nagyon jó alkalmat ad a hivatásom. Nem szeretem ezt a világot, amiben élünk. Nem szeretem ezt a fajta gyakorlatiasságot, a pénzközpontú, elüzletiesedett életet. Ezért is veszem körül magam mindenféle személyes emlékekkel, amelyek darabokhoz, a közönséghez kötődnek. Ezek a virágok, szobrok, kagylók, delfinek csak számomra értékesek, mind olyan dolgok, amelyek az úgynevezett felnőttek számára gyerekes, másodlagos valamik, nekem viszont elsődlegesek. Persze az élet praktikus oldalát sem lehet elhanyagolni. Nálunk ez Krisztára hárul: az ügyvéd, a számlák, a befizetések, a takarítás, az időnkénti főzés. Nem főzünk rendszeresen itthon, ami rendszertelen életmódból is fakad. Amit szintén szeretek, mert egy idő után nem bírom elviselni a rendszerességet. Még a munkában sem! Nyilván vannak elkerülhetetlen fázisai egy munkának, de azon túl minden behatárolt rendszer idegesít. Szeretem, ha váratlan dolgok történnek velem. Tudom, hogy ezt nehéz elviselni, Kriszta tudna mesélni arról, hogy ez mit is jelent a valóságban. Ne értse félre, nem a valóságtól való menekülésről van szó. Hál’ istennek van egy hivatkozási alapom rá: maga a színészet.

– A SzépLAK nem színházi folyóirat, de azért örülnék, ha röviden kitérhetnénk a Nemzeti Színházban játszott La Mancha lovagjára. Olyan, mintha Don Quijote szerepét önre írták volna.

– Az álmoknak, a vágyaknak nagyon nagy szerepük van az ember életében, pláne ha a valóság olyan, amilyennek imént leírtam. Az ember igenis próbál, törekszik az ábrándjait elérni, esetleg olyan áron is, hogy az őt körülvevő valóság kineveti, elutasítja. Ez Don Quijotére is vonatkozik, és én abszolút mai Don Quijoténak tartom magam a lehetőségeim és kereteim között. Valószínű, hogy nem fogok lovon és lándzsával rohangálni a körúton, de a magam módján mégiscsak azt teszem. Úgy érzem, a darab egyik legfőbb mondanivalója az: „Az embernek a lelke kell, hogy továbbvigye az életét.” Ez alatt a gondolkodásmódot, a dolgokhoz való viszonyulást értem, azt, hogy ne fogadjuk el, amit a kor elénk tesz, ne mozogjunk kizárólag azokon a határokon belül.  Hanem igenis próbáljuk megteremteni saját határainkat, saját gondolataink, szívünk határait, és ebből a lehető legtöbbet vigyük át a valóságos életbe.

– Akkor ez egy lovagvár?

– Ahhoz kicsi. Én sem vagyok lovag, és a lakás sem egy vár. Az otthonosság érzetét keltő, „jópofa” hely, ahová haza lehet jönni és ahonnan el lehet indulni.

Thália szélmalmai között címmel május 20-án (a művész születésnapjára) jelenik meg Szakácsi Sándor életrajzi könyve.