VOLT EGYSZER EGY SZELLEMFI

A Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén került sor az Ivánka Csaba-díj átadására. A díjat a Nemzeti tragikusan fiatalon elhunyt színész-rendezője emlékének ápolására, s egyben a magyar színházművészet támogatására alapította a művész édesanyja és testvérei. A modern, szárnyas angyalt mintázó bronzszobrot, Pusztai Ágoston szobrászművész alkotását első alkalommal Szakácsi Sándor vehette át.

– Mivel érdemelte ki a díjat?

– A hivatalos indoklás szerint „a prózai és a zenés színház világában nyújtott, egyaránt magas színvonalú alakításaimért kaptam”. Hozzáteszem, Csabával több darabban dolgoztunk együtt, különösen emlékezetes marad számomra a Tündöklő Jeromos és az Elefántcsorda. 

– Milyen rendezőnek, miféle embernek ismerte őt?

– Alapvetően lírai alkatnak – fanyar öniróniával megáldva. Szelíd konoksággal rendezett. Minden előadásán ott volt, és utána közösen elemeztük, mit kellene másképpen, jobban csinálni.

– Önök voltaképpen egy generációt alkottak. Ivánka Csaba csupán egy évvel végzett korábban (Vámos László osztályában), mint Ön, aki Várkonyi Zoltán növendéke volt. Nem játszottak együtt? 

– De igen. Egyszerre szerződtünk Szolnokra 1974-ben. Én egyenesen a főiskoláról. Együtt utaztunk le vonattal a Liliomfi próbájára. Emlékszem, zuhogott az eső, amikor megérkeztünk. Taxi sehol. De egyszer csak megállt előttünk egy valódi konflis, a bakon a tulajjal, Sanyi bácsival. Hogy felszállunk-e? Naná! És halálos boldogsággal utaztunk rajta egészen a Szigligeti Színház bejáratáig. Én játszottam Liliomfit, s beleborzongok arra gondolva: a Szellemfit alakító Csaba azóta valóban szellemfi lett. 

– Akinek sokoldalú tehetségét versei is jelzik. Nem véletlen hát, hogy a díszes mappában, amelyet a díjhoz adtak, ajánlásképpen néhány sor olvasható tőle. Idézné?

– Nagyon szívesen.

„Hogy másoké is éltem,
Halálom éltetője is agyam,
Nem éghet el tehát haszontalan,
A dolgaim szilárdan eltökéltem."