A hét arca: Szakácsi Sándor

ILLÚZIÓ NÉLKÜL NEM ÉRDEMES 

Mi fűzi össze Totó kutyát Hamlettel, Che Guevarát Liliomfival, Peer Gyntöt Tündöklő Jeromossal? Vagy Christopher Lambertet Belmondóval, Robert Redfordot Donald Sutherlanddel. A színész, aki küzd, viaskodik a veretes drámák, vígjátékok, tévés- és mozifilmek szerepeivel, hogy a színpadon, a filmvásznon azok hiteles megformálója, avagy szinkronhangja legyen. „Ez kizárólag úgy lehetséges, ha a színészember megéli a vele történteket, s ha őszinte magához és a világhoz egyaránt” – vallja szokásos nyári hajóútja előestéjén kedvenc sörözőjében, stílusosan matrózcsíkos pólót viselő beszélgetőtársam. Táskájából hamarjában angyalt ábrázoló bronzszobrocska, közelmúltban kapott Ivánka Csaba-díja bukkan elő. Szakácsi Sándor szeme könnybe lábad, mikor egykori barátjára, kollégájára emlékezik.

– A Csabáról elnevezett díj végtelenül meglepett és meghatott, részben, mert az idén adták át először, részben, mert rengeteg élmény köt hozzá. Több rendezésében játszottam, s együtt is szerepeltünk a színpadon. Van egy kedves közös emlékem is vele abból az időből, amikor még kezdő színészek voltunk mindketten. Vonattal utaztunk Szolnokra, a Liliomfi próbájára. Amikor leszálltunk, zuhogott az eső, és sem busz, sem taxi nem volt a környéken, esernyőnk sem volt. Azon gondolkodtunk, miként juthatnák el a színházig a szakadó esőben, amikor egy fiákeres szólított meg bennünket: hova mennek az urak? Végül konflissal érkeztünk a színházba. Bár örülök az elismerésnek, megtisztel, a legjobb az lenne, ha ez a díj nem is létezne, ha Csaba még élne. Korábbi díjaimnak is örültem, az Erzsébet-díjnak azért, mert a közönség szavazata alapján osztották, de az Őze Lajos-elismerésnek is, akárcsak a Jászai Mari-díjnak. A kitüntetéseknek akkor van igazán értékük, ha a jutalmazott maga is érzi: érdemes arra. Időben kaptam szakmai jutalmaimat, jólestek, de nem ezekért lettem színész.

– Hanem miért? Mire hivatott a színész?

– Arra, hogy felhívja a figyelmet emberi mivoltunkra, halandóságunkra, kapcsolatainkra, a világhoz való viszonyunkra. A színház egyike azoknak a fórumoknak, amelyek segítenek előtérben tartani az emberi dolgokat, s amelyek által a sokfelől determinált társadalmi létből egy pillanatra ki lehet lépni. 

– Napjaink iparszerű színházi világában miként tarthatók meg ezek az elvek, szándékok?

– Nem hagyom, hogy „futószalagra” kerüljek, habár szerencsére sokat dolgozom színpadon, rádióban és szinkronban egyaránt. Minden szerepembe „beledöglök”, még szinkronizálás közben is nevetek vagy sírok, ha szükséges. Néha annyira, hogy már a papírt – melyről a szöveget olvasom  – se látom a könnyeimtől. Saját mércém, elveim és tehetségem legjava szerint teszem a dolgom. Nem vagyok hajlandó megfosztani magam attól az illúziótól, hogy amikor a színpadon állok, akkor én nem én, hanem a szerep vagyok. Csak így érdemes.

– Gyerekkora óta színésznek készült. Mivel magyarázható ez a szenvedélyes vonzalom a színművészet iránt?

– Tízéves voltam, amikor iskolai előadásban játszhattam. Ott és akkor kötelezhettem el magam a színházhoz, hiszen azonnal jelentkeztem a Pinceszínházba, ahol végtelenül jól éreztem magam. Egy idő után csakis a színészetnek éltem, iskolába se jártam rendesen, vagy ha igen, hát akkor aludtam az előző esti előadások miatt. Meg is buktattak, érettségit is harmadéves színinövendék koromban tettem. Külön engedéllyel járhattam csak a színi főiskolára.

– Mindig is renitens volt?

– A színház volt az egyetlen, ami gyerekkorom óta érdekelt. Az iskola ugye nem volt fontos. Pályám elején valóban akadtak gondjaim. Amikor láttam, mások is késnek a próbáról, hát én is megengedtem magamnak a késést. De visszaütöttek ezek a kihágások, rengeteg fegyelmit kaptam. 

– A főiskola után miért ment a szolnoki színházba?

– A Vígszínházba kaptam szerződési ajánlatot, de abban az évadban, amikor már diplomás színész voltam, nem volt státus. Szolnokra azzal a megnyugtató tudattal mentem, hogy egy esztendővel később a Vígszínházban folytatom a pályám. Eleinte jól is éreztem ott magam, idővel azonban a sikerek ellenére azt éreztem, nem vagyok a helyemen. A József Attila Színházhoz szerződtem, ahonnan aztán éppen egy kihágásom miatt távoztam. Szabadúszóként dolgoztam egy ideig, majd Sík Ferenc a Nemzeti Színházhoz hívott. 

– Felsorolni is nehéz a szerepeit. A legtöbben Peer Gynttel és La Mancha lovagjával azonosítják.

– Nekem Csontváry is nagyon fontos volt még, de Hamletre is szívesen emlékszem, akárcsak az állathősökre. Megtaláltak azok a feladatok, amelyekről a legtöbb színész álmodik. Peer Gyntöt többször, filmen, színpadon, sőt nemrég hangverseny keretében is eljátszhattam. Don Quijote pedig életem legnagyobb telitalálata, végigkísérte pályámat. La Mancha lovagjával felvételiztem a főiskolára. Nem véletlen – bár akkor annak tűnt –, hogy éppen ezt választottam, s hogy utána több feldolgozásban is én kaptam ezt a szerepet. Magam is Don Quijoténak érzem magam. Bár nem keresek rosszul, akadnak anyagi gondjaim, s nem vagyok hajlandó beállni abba a sorba, amelyet ez a világ kínál. Mindannyian menekülünk az élet elől, nekem azonban az a szerencsém, hogy a hivatásomban menedéket találok. A színpadon kiadhatom magamból azt, amit a valóságban nem tennék meg. 

– A másik menedéke pedig a tenger, ugye?

– Valóban. Negyvenévesen fürödtem először sós vízben, elképesztően megnyugtató érzés volt. Azóta minden évben arra spórolok, hogy legalább két hetet hajón tölthessek. Hallgatom a tenger morajlását, a madarak csicsergését, a szél zúgását, élvezem a napfényt. Megnyugszom, feltöltődöm ez idő alatt. Pihenek.

– Két éve könyv jelent meg önről, benne verseivel. Lemezt is készített. Vannak a továbbiakra nézve is hasonló tervei?

– Kamaszkorom óta írok verseket, afféle szellemi és érzelmi torna gyanánt. Jegyzetelek. Ezeknek az irományoknak a többsége nem való a nagy nyilvánosság elé, a kötetbe is csak egynéhány került be. Lemezt ismét szeretnék, ha minden igaz, lesz is.

– Szerepek?

– A nők iskolája című Molière-darabbal kezdem a következő évadot, melyben Arnolfot alakítom. A hajón barátkozom, ismerkedem a szereppel. Szerepálom? Érdekel III. Richard, hogy miből fakad gonoszsága. Valószínűleg e Shakespeare-hős eljátszására is lesz lehetőségem nemsokára. Úgy érzem rengeteg tevékeny erő van még bennem, és kedvem is bőven ahhoz, hogy újabb szép feladatok elébe álljak filmen és színpadon egyaránt.