SZAKÁCSI SÁNDOR BRAVÚRJA

– Gratulálok. Él még?

– Nagyon. Most élek igazán.

– Hát persze, hiszen egy hét leforgása alatt – sajnos színészkollégája, Tahi Tóth László betegsége miatt – három szerep is a „nyakába szakadt.” Azt sem csodálnám, ha alig élne, hiszen a három közül kettő – az Operett Fior mestere és József a Pop-fesztiválból – abszolút főszerep, s a harmadik is csak azért nem, mert a Harmincéves vagyokban nincs ilyen.

Bravúr egy ilyen beugrás-sorozat – tán egyedülálló is –, különösen akkor, ha a színész nemcsak megment három előadást, de a tetejébe még jó is. Szakácsi Sándor mindhárom szerepben az.

Az első beugrás, az Operett után színésztársai még a színpadon tapsban, bravózásban törtek ki. A másik két darab előadása után már elkezdtek róla beszélni, a háta mögött – csupa jót. Beszélgetésünk hetének hét napján, nyolc alkalommal, hat darabban játszott, ebből öt kulcsszerepet. Mindez a bőség egy hét alatt szakadt rá. Ritka kedves teher a színésznek – de teher!

– Szép fokozatosan adagolták. Először szóltak, hogy be kell ugranom a Pop-fesztiválba. Másnap telefonáltak, hogy Valló Péter szeretne beszélni velem az Operett-beugrás miatt. Harmadnap a művészeti titkár hívott be, hogy „Te, mi tudjuk, hogy emberfeletti munka, mi nem is kívánjuk tőled, ha nem bírod, azt is megértjük, de azt hisszük, hogy képes vagy arra, hogy a Harmincévest is megcsináld.”

– Van valami félelmetes a szóban: beugrás…

– Engem nem riaszt a szó: beugrással kezdődött az életem, tízéves koromban. A Rókafogta csukára készültek a napközisek, amikor az íródeákot játszó gyerek megbetegedett.  Bár nem voltam napközis, kezembe nyomták a szöveget, mondván, hogy a Szakácsi jól olvas, majd a papírról felmondja. Így kezdődött, egy beugrás ismertetett meg a szereplés örömével. Azóta akarok színész lenni. De ugrottam már be Koncz Gábor helyett a Szent Johannába, s tulajdonképpen a mai napig is egyik legkedvesebb szerepemet Hagymaőfenségét is beugrásnak köszönhetem. A harmadévesek A nyár vizsgaelőadására készültek, ahol nem én kaptam a szerepet, hanem Felföldi Laci barátom, aki viszont a vizsga előtt egy héttel bokáját törte. Helyette kaptam meg a szerepet. Nálam maradt. Máig is, a Pesti Színházban játszom.

– Így hát Szakácsi Sándornak a beugrás nem valami mumus, inkább kabala, öröm…

– Egyetlen dolog zavar, hogy egy-egy kollégám betegsége árán jutottam ezekhez a lehetőségekhez. Ezen elgondolkodtam. Sajnálom Lacit, de meg kellett nyugtatnom magam. Azt mondtam magamban: ő ez által jut a gyógyuláshoz és egy kis pihenéshez, én pedig megmentek három előadást. Ő a színház vezető színésze, estéről estére játszik, szeretik, nem felejtik el. Ő nem lett kevesebb, én pedig egy sor lehetőséggel gazdagabb lettem.

– És nem rokkant bele az izgalomba, rémületbe?

– Dehogy! Örültem. És arra is kíváncsi voltam, vajon csak hiszik és csak hiszem, hogy meg tudom csinálni, vagy valóban képes vagyok rá. Azt mondtam: na, Szakácsi, akkor most itt a lehetőség! Tessék kihasználni, és megmutatni azt is, hogy szereted a színházat!

– Kihasználta, megmutatta. Gratulálok!