Amennyiben
a sztárságot teljesítménnyel és sikerrel mérnék, akkor róla
bizton állíthatnánk, hogy valódi sztár. A Jászai Mari-díjat
1985-ben kapta meg, és azóta se szeri, se száma azoknak a
díjaknak, elismeréseknek, amelyeket elsősorban a szakma, a
kollégák szavaznak meg számára időről időre. Ezen a héten
ünnepli 52. születésnapját. 1974-ben Várkonyi-osztály
végzőseként indult a Színművészeti Főiskoláról meghódítani
a világot és gyorsan elérték a kitűnő szerepek. Egy év
Szolnokon, utána pedig több mint tíz a Vígszínházban, aztán
következett a József Attila Színház, a független évek,
mindeközben a Rock Színház által kínált nagyszerű lehetőségek.
1992-től a Nemzeti Színház tagja lett, amelyhez mindmáig hűséges,
csak most, mint Pesti Magyar Színház nyújt számára parádés
szerepeket, sikert és küzdelmes, boldogságos örömöket.
– Harminc éve van a pályán, jelenleg hét főszerepet játszik...
Mennyi arc, mennyi karakter. Az EMBER, csupa nagybetűvel?
– Igen, nekem minden fontosabb, ami emberi, mint ami anyagi vagy technikai természetű. Szerintem az évszakok változásából kéne visszafejteni a világot és nem a technikából, hazug ígéretekből. Néha érzem, hogy őslényként mozgok e korban, de a bőrömből nem bújhatok ki. Nem vagyok sztár, csak egy ismert színész. Amerre a sztárok születnek, én arrafelé ritkán fordulok meg. Összesen két kiruccanást engedtem meg magamnak, szerencsésen és szégyenkezés nélkül jutottam túl mindegyiken. Nekem a színpad marad az otthonom, nívós szinkronfeladatokban, a rádióban verset mondva vagy rádiójáték-felvételen is jól tudom érezni magam, tehát mint klasszikus értelemben vett színész, aki nap, mint nap odakínálja magát pőrén és kiszolgáltatottan a közönségének, az ítészeknek.
– A színház, a film és minden médiaproduktum
változik, erősen átalakult az elmúlt harminc évben.
– Érzem is, hogy elmegy
mellettem sok tekintetben a világ, és nem lennék őszinte, ha nem
mondanám, hogy bizonyos okokból ezt bánom, ellenben azt is tudom,
hogy alkatomnál fogva képtelen vagyok „korszerű” lenni.
Belőlem már biztos nem lesz vállalkozó médiasztár vagy efféle.
Persze a színház szerepe is változott, hiszen ma már nincsen
szükség kimondani a kimondhatatlant, illetve, ha kimondjuk is,
nincsen jelentősége. Pedig a világot nem olyannak kell elfogadni,
amilyen, hanem amilyen lehetne. Én La Mancha lovagjával mondom, ha
százszor legyőznek, akkor is én vagyok Don Quijote. A fiatal
kollégák – akik érthető módon nem szeretnének anyagi
gondokkal küzdeni, ezért ki bort termel, ki zöldséget, más
asztaloskodik – bár tisztelettel néznek rám, de magukban azért
simán őrültnek tartanak. Nyilván akkor is annak gondolnak, ha nem
vállalok el egy szinkronmunkát mélyen áron alul, még akkor sem,
ha szép feladat lenne, mert nem akarok versenyre kelni az ipari
szinkronizálás munkásaival. Vagy kell színészi munka egy feladat
megoldásához, vagy ha elég alámondani a magyar szöveget, akkor
én nem mennék.
– Magányosan a szélmalmok erdejében. Esetleg
lemondva az élvezetekről. Milyen elégtételek kínálkoznak?
– A jelenleg nagyon szép sikerrel futó hét darab, amelyben főszerepet játszhatom a saját színházamban, illetve az Új Színházban és az Arany 10 színházában. Ez igazán nem kevés gyönyörűség. Vagy az olykor irigykedést is kiváltó rádiós munkák, amelyekből tavaly bővebben jutott, vagy a filmszerepek, mint a Vád című Sára Sándor-filmben, vagy az olyan kihívások, hogy esetleg újra színre viszik az Evitát, ahol Rock Színház-i Che Guevara-alakítás után most eljátszanám Perónt. Vagy jön a nyár és Békéscsabán szabadtéren az Anconai szerelmesekben vár rám főszerep. Megannyi boldogság. Sok kedves, okos és meggyőző üzenetet kap a színház, és gyakran személyesen a színész, jómagam is. Ebből is lehet erőt meríteni. Persze soha nem hittem volna fiatalabb koromban, hogy ennyi idősen anyagi gondokkal, számtalan elkeserítő problémával kell majd viaskodnom, vagy hogy ennyire magányos leszek. Ám olyan vagyok, mint Tarzan, lendülök a liánon a dzsungel felett és mindig elkapok egy következőt. Valahogyan eddig mindig volt egy következő kapaszkodó. Jön a nyár, akkor is sok munka, és talán egy liánon majd átlendülök a tenger partjára is.
Nagy Ágnes