VILLON AZ AKASZTÓFA
ÁRNYÉKÁBAN
Szakácsi
Sándor ezúttal költőcsavargóként
Csengey
Dénes darabját ma mutatják be
a
Magyar Színházban
Csengey Dénes A cella című egyszemélyes drámai burleszkjét mutatják be ma este a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán. A fiatalon elhunyt író maga nyújtotta át húsz évvel ezelőtt Szakácsi Sándornak, aki – főszerepek sokasága után – egy éve bukkant rá a monodrámára, és kedvet kapott hozzá. Villon a démoni, a középkor végi reneszánsz költőcsavargó a legizgalmasabb figurája az irodalomtörténetnek. A démoni és a reneszánsz vonások nem állnak távol Szakácsi Sándor alkatától, gondolom, nem sokat kellett győzködniük azért, hogy elfogadja a szerepet. Hogyan találkozott ezzel a darabbal?
– Már csak azért sem kellett győzködni, mert jó húsz évvel ezelőtt maga a szerző, Csengey Dénes barátom adta át a Fészekben azzal, hogy Sanyi, neked ezt el kell játszanod. Nyomban elolvastam, láttam, hogy nagy lehetőségeket rejt, de sokat kell még rajta dolgozni, Dénes túlírta a szöveget. Félretettem, s mit ad Isten, egy évvel ezelőtt került a kezembe. Többször is elolvastam, meghúztam, átcsoportosítottam a jeleneteket, egyszóval dramatizáltam, a 48 oldalas darabból így lett 27 oldalas. Megtaláltam hozzá Hűbér Tündét mindenes asszisztensnek, aki a szöveg ingyenes legépelésétől kezdve mindenben segítségünkre volt. Átgondoltam a magam rendezői elképzeléseit, s ezek után átadtam igazgatónknak, Iglódi Istvánnak, aki nyomban érdeklődést mutatott. Ezután fordultam Őze Áronhoz – akiről tudtam, hasonlóképpen gondolkozik a színházról, mint én – azzal, hogy segítsen nekem a színrevitelben, mert a monodráma előadásához színészként szükségem van egy külső szemre. Én amúgy ebben a műben láttam meg azt a nagy lehetőséget, amire már régen várok. Jó ideje szerettem volna egy olyan monodrámát előadni, amiben különös, laza kapcsolatban lehetek a közönséggel. Odaadtam hát Áronnak, olvassa el. Ő rögtön ráharapott, bár még nem tudhatta, milyen rengeteg munkát jelent majd az előadás előkészítése. Abban a John Bullban játszik Vukán György, amelyikben gyakran megfordulok. Őt szemeltem ki zeneszerzőnek, átadtam neki is a darabot, amit „baromi jónak” talált, és örömmel vállalkozott rá, méghozzá ingyen. A saját hangszerét hozta be a színházba, maga játszott el mindent, s az egész egy májkrémes kiflibe került, amit munka közben a mi kontónkra evett meg a színház stúdiójában. Ő nevezte el a darab műfaját is drámai burleszknek, mert az előadásban nyoma sincs a nyöszörgésnek, nyavalygásnak, szenvedésnek, bármilyen fordulatot is hoz Villon sorsa az akasztófa árnyékában. Csupa irónia, vidám burleszkhelyzetek sora: sokat lehet rajta nevetni. Áronnak az az ötlete támadt, hogy ne legyen a színpadon akasztófa. Értelmezzük tágabban a darabot: ez a cella, ha úgy vesszük, az egész ország – a mi esendő, zavaros életünk. Így lett az akasztófából akácfa. Az Áron által kiszemelt fát az erdészeti vállalat kivágatta, teljesen ingyen beszállította a színházba, s egy ötvös ismerősünk bérmentve elkészítette a tartóját, amivel a színpadra rögzítettük. Stabilnak kell lennie, mert egy adott pillanatban rajta lógok. Aztán Áron kiment a Duna-partra, kavicsokat és őszi rozsdás faleveleket válogatott a színpadra.
– Készített-e még valaki valamit ingyen az előadás számára?
– Hogyne. A kocsmában megszólított valaki, mit tanulok, elmagyaráztam, mire megkérdezte, megtervezhetné-e a plakátot. Mit mondjak, a színháznak húsz éve nem volt ilyen szép plakátja. A teátrumnak mindössze 75 ezer forintba került az előadás, amit a nyomdának kellett kifizetni azért, hogy háromszor annyi példányt nyomjanak ugyanezért a pénzért.
– És ki tervezte meg ingyen a jelmezeket?
– Az meg úgy volt, hogy nyáron Máltáról hazajövet a repülőtéren megvettem egy barna, rongyos sapkát. Jó lenne a Villonban – gondoltam. Szó nem volt még akkor arról, hogy én tervezzem a jelmezeket. Aztán jártomban-keltemben egy pesti üzletben rátaláltam egy ingre, s a nadrágjából lett Villon másik inge, fordítva fölvéve. Kéne még egy köpeny; megvettem még két inget, s fordítva összevarrtam; az ujját visszáján megcsomózva, ha belenyúlok, kész a kényszerzubbony.
– Nem pénz kell a jelmezhez, hanem lelemény.
– Kétezer forintba került a jelmez, tehát valóban nem sokat kellett rám költenie a színháznak. Iglódi megnézte a darabot, és fölvette a színház műsorára.
– Mit tudni Csengey művéről?
– Annak idején Jancsó Miklós megrendezte Kecskeméten, de semmi nyoma nincs, azóta sem került színpadra. Villon a börtönben visszaemlékezik az életére, de ennél áttételesebben vittük színre, kapott egy ironikus, különös játékstílust.
– Van Villon-idézet a darabban?
– Vannak verstöredékek meghatározott pillanatokban. Nem élőben mondom, diktafonba mondott versszöveg jön, úgy tűnik, mintha most gondolnám ki a sorokat. A zene is úgy indul, mintha gondolatokat indukálna a fejemben, pontos időzítéssel. Van olyan vers, amihez kocsmahangulat kellett, ezt az adott helyszínen vettük fel, tányércsörömpöléssel és Vukán improvizációjával, Berkes Balázs nagybőgőzésével. Senki ne tévessze össze: ez nem Villon-előadóest, ez egy kemény dráma.
Metz Katalin