SZAKÁCSI, A JÁTÉK MESTERE







– Latinovits írta valahol, hogy a gyermeket minden embernek meg kellene őriznie a lelkében, ameddig csak él. Kitől örökölte ezt a szenvedélyes játékosságot?

– Apám volt ilyen gyermeklelkületű, az életet és engem, egyetlen fiát imádó, a játékok szépségét megmutató ember. Nyílpuskával célba lőttünk, gombfociztunk, kártyáztunk, szócsatákat vívtunk. Megtanított játszani, amiért nagyon hálás vagyok neki. Képes volt órákig focizni velem a Ligetben. Tíz évesen kijelentettem, hogy színész leszek. Azt éreztem, hogy mindaz, ami engem megérint, az a szüleimet is érdekelni kezdi. Egy mesejáték előadásába ugrottam be, mint a történetet felvezető figura, mert szépen olvastam és szép kisfiú voltam. A szereplésem után a király trónja mögé álltam, és semmi más dolgom nem volt, mint nézni a többieket. Tetszett, amit csináltak. Hamarosan már én játszottam óriási átéléssel a címszerepet a Ferencvárosi Művelődési Ház Koldus és királyfi című előadásában. Amikor eljött az ideje, természetesnek tartottam, hogy felvegyenek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Az sem zavart, hogy nem sikerült leérettségiznem matematikából. Első próbálkozásra felvettek. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm. Már harmadikos voltam a főiskolán, amikor rendeződtek a dolgaim a matek terén.

– Az egyértelmű volt, hogy nem a mérnöki pályán találja meg az élete értelmét, de miért éppen a színészetet választotta, mit tudott az életükről, munkájukról?

– Hallomásból tudtam, hogy a színészek jól élnek, jól keresnek, de nem ez volt a döntő szempont számomra. Kiállni az emberek elé, és úgy elmondani egy leírt szöveget, hogy belecsempészed a saját érzéseidet, gondolataidat, ezt a világ legnagyobb teljesítményének tartottam. A pályára lépés egyetlen hivatalos útja pedig akkor a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése volt. Ma már több színiiskolában lehet próbálkozni, engem is hívtak több helyre tanítani.

– Miért nem vállalta?

– Fél évig tanítottam a Ruttkai Színház elődjében, a Dominóban. Szerettek, de nagyon nagy munka, és őrületes felelősség a tanítás. Emberek élete, sorsa felől nem lehet felelőtlenül, felkészületlenül dönteni. Nagyon sok hit és erő kell hozzá. Amit tudok, amit megtapasztaltam az idők folyamán, azt be tudom építeni a játékomba, és számomra ez természetes. De meg lehet-e mindezt tanítani? Meg lehet-e fogalmazni, hogy éppen mikor mit csinálok? Ha valaki elszáll magától, hiányzik belőle az önkontroll, az önirónia, nem dolgozik annyit, amennyit csak lehet, azonnal megszűnik a varázs, és kezdhet mindent elölről. Én nem hazudok magamnak, és képtelen lennék hazudni másoknak is. Ha valakiről azt érezném, hogy nincs helye a pályán, megmondanám neki. Bizonyos iskolákban mégsem szabadulhatnék meg tőle, mert kell az ő pénze is az iskola fenntartásához, működéséhez. Minden társadalmi, intézményi függőségtől irtózom. Nekem abba se szóljon bele senki, hogy mit és hogyan tanítsak. Állandóan kapacitálnak a Magyar Színházban, hogy vállaljak osztályt, vagy legalább egy-két hónapos kurzust a stúdiósoknál. Majdnem zavarba jövök, amikor ezek a fiatalok jönnek oda hozzám, és lesik, amit mondok. Bejönnek a próbáimra. Kíváncsiak rám. Szeretnének tőlem tanulni. Tisztelnek. Az egész gárda ott volt például most A cella próbáján. Akadt, aki nem látott még közülük monodrámát, és teljesen a hatása alá került.

– Szívesen nézett előadásokat gyerekkorában?

– Felejthetetlen előadás volt számomra a Mózes. Kamaszként láttam Sinkovits Imrével, és sírtam a nézőtéren. Ki is írtam magamnak zsírkrétával a szobám falára, amit egy interjújában mondott a művészetről. Még ma is fejből tudom: „A művészet szent őrjöngés, megváltó gyötrelem, tör, zúz és rombol, hogy a romokból új világot építsen.” Jóval később aztán egy öltözőben öltöztünk a Nemzeti Színházban, és valóban atyai jóbarátom lett Imre bácsi. El is meséltem neki ezt a zsírkrétás történetet. „Ilyeneket mondtam volna?” – kérdezte, és nevetett. Amikor 1996-ban megjelent egy könyv rólam, csodálkozva mondta: „Én nem játszottam ennyi főszerepet!” Mindig szerettem az újonnan alakuló társulatokkal dolgozni, harcolni valamiért, amit fontosnak tartottunk. Ilyen volt még gimis koromban a Pinceszínház. Aztán alapító tagja lettem a Rockszínháznak, a székesfehérvári Utcaszínháznak, a Tószínpadnak, a Pécsváradi Nyári Színháznak, és most is boldogan játszom egy alkalmi társulatban Szamóca, Eperjes Károly első rendezésében, Tamási Áron Vitéz lélek című darabjában.

– Tizennégy éve a Hevesi Sándor téri színházban dolgozik, mégis más lett a munkahelye, mert már nem a Nemzeti, hanem a Magyar Színház tagja. Hogy érintette ez a változás?

– Amikor 1992-ben a Nemzeti Színházhoz szerződtem, az újságírók megkérdezték tőlem: „Maga is MDF-es lett, művész úr?” Hiába mondtam, hogy nem párthoz, hanem színházhoz szerződtem, éreztem, hogy megfagyott a levegő a Hevesi téren. Ha írtak egyáltalán, csak rosszat írtak róla. Sík Ferenc és Imre bácsi halálában döntő szerepe volt annak, ahogyan kezelték ezt a színházat, és amilyen módon elvették a nevét. Akkora színészek, mint Agárdy, Kállai, Bessenyei, Raksányi szintén úgy érezték, hogy nagyon mélyen megsértették őket. Nekem személy szerint nagy kő esett le a vállamról, amikor Magyar Színház lettünk, mert nem érzem azt a nyomasztó terhet, amit a Nemzetiben éreztem. Többfélét csinálhatunk, és egy csomó előítélettől megszabadítottak bennünket. Amíg Nemzeti volt a nevünk, bizonyos emberek nem jöttek hozzánk soha. Most már nincs erről szó, csak a tipikusan magyar, kisstílű mentalitástól nem tudtunk még megszabadulni, ami azt jelenti, hogy Magyarországon általában nem előadást, hanem színházat választanak a nézők. Vannak mondjuk Madách meg Vígrajongók, akik soha be nem teszik a lábukat például a József Attilába, mert az a „munkások színháza”. Nagyobb baj, hogy elvették a kamaraszínházunkat, a Várszínházat, és most a próbatermünkből kellett stúdiószínpadot építenünk. Még ennél is nagyobb baj, hogy a sivár, üres tekintetű, a számítógép előtt szoborrá dermedt emberek száma egyre nő, akik nem veszik észre, hogy belefulladnak a maguk által teremtett mesterséges világba. Az ember nem fordulhat el a természettől! Sajnos kevesen próbálkoznak meg azzal, hogy saját utat tapossanak maguknak, inkább az elvtelen beilleszkedéssel, karrierépítéssel vannak elfoglalva ebbe a teljesen természetellenes és embertelen művilágba. És akkor ehhez hozzáadódik még a magyar mentalitás: kifelé csak a csillogást mutassuk, mert mások véleménye sokkal fontosabb, mint az igazság, vizslassuk nagy erőkkel, hogy a szomszédnak, a kollégának mije van. Sok helyen jártam a világban, de ilyen önzőséget, irigységet, mások majmolását, az emberek vagyon alapján való megítélését még nem tapasztaltam sehol. Én gazdag embernek tartom magam, bár nem tudom megvenni azt, amit sok pénzért árulnak. És vannak, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. Akiknek öröm, hogy azt csinálhatják lelkesen, hittel, amit szeretnek. Már olyannal is találkoztam, aki ezért irigyel. Most hallott először tőlem erről…

– Csengey Dénes A cella című drámai burleszkjének tervezett előadásához a másképp gondolkodók tisztességes létszámú csapata társult. Ez az értékrend azért mégiscsak eszébe jut valakiknek?

– Hála Istennek! Nagy történet! Még a Fészekben beszélgettünk Csengeyvel a nyolcvanas évek elején, és letette elém ezt a darabot. „Egyszer majd csináld meg!” – mondta. Szegény Dénes mindent bele akart írni, amit ember egy darabba beleírhat. Túl hosszúnak tartottam, aztán jött-ment az élet, és el is feledkeztem róla. Tavaly karácsony táján kezembe akadt a kézirat, és elkezdtem dolgozni vele, csak úgy magamnak. A negyvennyolc oldalból huszonegyet kihúztam. Olyan különleges játékstílust akarok megvalósítani ennek a darabnak a segítségével, amit már régóta szeretnék kipróbálni. Tartozom Csengeynek és magamnak ezzel a munkával. Ahány embernek megmutattam a darabot, mindenki lelkesen mellém állt, sőt segített abban, amiben tudott. Őze Áron a rendezésben és a díszlettervezésben segít. Vukán György azt mondta, hogy megharagudna, ha mással íratnám az előadás zenéjét. A botrányhősnő, énekesnő és festőművész Nagy Krisztina Tyereskova olyan plakátot készített, hogy negyven éve nem volt ilyen ebben a színházban. Iglódi István, a színház igazgatója azt mondta Áronnak és nekem, hogy dolgozzatok, majd megnézem, és választ adok. „Műsorra van tűzve” – foglalta össze véleményét az ominózus próba után. Egy erdészeti vállalat ingyen felajánlott az előadás számára egy igazi fát díszletnek. Ötvös, lakatos dolgozik rajta, hogy az a fa olyan legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Eöri Szabó Zsolt fantasztikus fotókat készített a próbákról. És mindenki az ügy, és az irántam érzett szeretetből. Csoda, ha most A cellában röpködök? Elmés találmány ám egy ilyen cella! Van benne fa, kötél, néhány kavics, egy bili és Villon a sorsával… De belefér egész, nevetségesen esendő, ellentmondásokkal teli, zavaros életünk!

Horváth Gábor Miklós